Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Jókai-díjas munkám 2. része

2009.02.22

– „Az európai kultúrának a legnagyobb szellemi alkotásai Olaszországban születtek. Szeretem Angelico da Fiesolét. Ami a vallásos érzékenységnek vallásos tárgyakban való meleg, őszinte, belső kifejezését illeti, e tekintetben ezt a francia szent dominikánust a világnak semmilyen festője utol nem éri. Az igazi nem is az aranyozott tábla ezekkel a bájos angyalseregekkel, hanem az alakok egyszerűsége. Annak a boldog szomorúságnak a művésze, melyet mi keresztény vallásosságnak nevezünk. Nincs egy alakja sem a festészetnek, amelyik égő bensőségben utolérné az emeleti folyosó Szent Domonkosát, amint a Feszületre tekint. E szemeken már átszállott a lélek s igazán Krisztusban van, az lehajolt hozzá és beléköltözött. Ezt a lelket, az emberi léleknek ezt a felséges formáját soha nem festette még le festő ecsete, maga Fiesole sem többet!“ [12]

– Beöthy mestere volt a szónoki díszítőjelzőknek, epithenon ornansoknak, körmondatoknak. – A gyakori utazás valóságos életszükséglet volt rám nézvést, s nemcsak szórakozást és tanulmányt jelentett számomra, hanem mélységes lelki élményekkel is gazdagított. Nagy örömmel szerveztem az egyetemistáknak tanulmányutakat, s ezekről mindig szívesen számoltam be a Fővárosi Lapok hasábjain. – Ahogy beszélt, sajátságos, kicsi feje reszketett a nyakán, miközben lázas tekintete ide-oda járt a sok emlékkép között. Finom, ráncos ujjaival lelkesen hadonászott. A fényes homlokára ömlő villanyfény kísértetisesen játszott sápadt arcán. Mélyen fekvő szeme babonásan ragyog ki ősz fürtjei alól, mikor magyaráz, összeráncolt szemöldökének erősen szuggesztív hatása elbűvöli a hallgatóját. Megfakult, rekedtes hangja hirtelen ellágyul és szinte sejtelmes árnyalata megigézi a látogatót.
            El nem fáradt, ha az utazásairól mesélt. Maga az utazás, de most annak csupáncsak a felidézése is, egészen csodaszerűen megfiatalította, mintha apró termete megnőtt volna, ahogy háta kiegyenesedett, s fáradt szemei megteltek valamiféle földöntúli boldog ragyogással. Vidám volt és közlékeny. Megindultan suttogta:
            – „Oh, az olasz képzelet, érzés, finomság! Az olasz emberek szívélyessége, temperamentuma! Az olasz szó felvidítja lelkem, szívem melengeti, ahogy visszagondolok a napsugáritta mezőkre. Oly boldog vagyok olasz levegőn, olasz nap alatt! Oh, de gyönyörű is volt!.. De ha az Isten különösen kegyelmes volna hozzám, a halálom percében azt a feledhetetlen képet tárná húnyó tekintetem elé, mely granadai szállásomból elém nyílt: távol a havasok büszke, komor láncolata, előttem a délszaki vegetáció egész buja és színes pompája: az Alhambra. Ha ezt látnám, gyötrelem nélkül, boldogan halnék meg!“13
            – „ Aztán nem veszi-e rossz néven a komáromi tündérsziget a hűtlenséget?“13 – kérdezte tőle évődve Kéky.
            – „Oh, az egy pillanatra sem távozik lelkemből, azt a képet magammal viszem a sírba is, s holtan is őrzi szívem, míg el nem porlad. Komárom már az írástudatlanság korában is a magyar betű híres városa volt, s nevével századok óta a magyar nemzeti gondolatnak és művelődésnek fenséges emlékei és alakjai fűződtek össze. Én mindig Komáromot vallottam és fogom vallani szülővárosomnak. Az igazi szülőföld nem az, ahol az ember testileg megszületik. Az igazi szülőföldünk az, ahol lelkünk megszületik: eszmélkedése, érzése, gondolása. Az enyém itt született Komáromban, e városnak az ősi magyarságban egybeolvadt társadalma, idegen uralom alatt is izzó nemzeti érzése és dicső magyar kultúrhagyományai körében. Jóformán az életemnek, az én egész kis pályámnak irányát is Komáromnak ez a levegője határozta meg. “[13] – felelte elhomályosodott szemmel s mélységes meghatottsággal a hangjában.
            – Ki volt a legmélyebb és legmeghatározóbb befolyással lelki fejlődésére?- kérdezte érdeklődéssel a látogató.
            – „Apai nagyanyám. E drága örökséget, sorsomnak egyik legszebb ajándékát, köszönöm ezt istenem. Az ajándékot, hogy a testi alakba öltözött szeretetet, jóságot, hitet oly hosszú ideig adatott oldalamon éreznem. Az ajándékot, hogy érzésem és gondolatom nagyanyám szent tekintete alatt ébredhetett. Az ajándékot, hogy ő a bibliai asszonyok hitével, hűségével, feláldozásával elkísérhetett férfikorom küszöbéig s élő emlékben fog kísérteni síromig...Mindaz, amit írtam, félig az ő műve. Első biztatóm volt a pályán, melynek egy ifjú áldozata után anyai szíve örökké vérzett. Első biztatóm, örökös védelmezőm, hűséges mesterem. Szívében, életében, cselekedeteiben költő maga is, amaz egyszerű lelkek egyike, kik harmóniában mutatják mindazt, amit kibékíthetetlennek tart a tudománnyal és karddal felfegyverzett világ...Ha érzik valahol könyvemben részvét nyomor, kegyelet a nagyság és szeretet az ember iránt: az övé az, mert őtőle kaptam. Gyönge, de legalább igyekezete szerint hű visszhangja a legnemesebb akkordnak. Igen, a legnemesebbnek, mely csak valaha szívemre hatott...“13
            – Professzor úr, kérem, meséljen nekem a „turini remeténél“ tett látogatásáról!“
            – Oh, szívest-örömest. A vizit mintegy két óráig tartott, nagyon boldogtalan volt agg Kossuth apánk. Még most is fülemben csengenek melankolikus szavai. „Az élet számadása mindig nagyon szomorú, az öröm és az átok közt mindig a passzívum a túlnyomó... Az élet álom, s aki olyan hosszú álom után, mint az enyim, rohadni látja maga körül azon életfának lehullott leveleit, mely bokor vala, midőn árnyékában álmodni kezdett, s kit ősz szakálla s tar agya minden lépten emlékeztetnek, hogy ideje visszaadnia a földnek s az örök napnak az atomokat, amelyek benne örömre-búra összetársultak, mi feleletet kaphat arra a kérdésre, hogy hosszú életével mit szerzett meg?
Azt a feleletet kapja, amit Schiller a haldokló Talbotnak szájába ad:
»Die einzige Ausbeute, die wir aus dem Kampf des Lebens wegtragen, ist die Einsicht in das Nichts, und herzliche Verachtung alles dessen was uns erhaben schien und wünschenswert. «[14]
(Ezt a Stuart Máriából való gondolatot így fordíthatnánk:
Az egyetlen "zsákmány", amit az élet harcából magunkkal vihetünk, az a felismerés, hogy semmink sincs és õszintén megvetünk mindent, amit birtokolni véltünk, és ami kívánatosnak tűnt számunkra.) Azután Kossuth így folytatta: „Régen minden gondolatot szívünkön vittünk keresztül, s lelkesíteni akartunk. Ennek a modornak nemcsak nálunk, hanem Európa-szerte is vége van. A ténylegesség azonban, fájdalom, bizonyos materialista áramlatról foly. Első a fazék, aztán jön a haza. Nálunk első volt a haza s csak aztán gondoltunk a fazékra... A fiatalság tud lelkesedni, s ha a társadalomban több ösztöne lenne, többet is tanulna... A haza független csak a demokrácia által lehet, a demokrácia hatalmassá csak a közművelődés által válhatik, a közművelődés kellő mérvbeni felemelése csak a független hazában remélhető. Művelődésünkkel a nemzeti arányt kövessük, ezzel szolgáljuk legjobban az európai műveltséget is. Magyarságunk viszonyaiból és természetéből induljunk ki.“[15]
Odakint lassacskán sötét fátylát bontotta az este.
            – Ezek a gondolatok nemde összecsengenek Johann Gottfried Herderével?– kérdezte Kéky tanár úr. – 1791-ben a Gondolatok az emberiség történetének filozófiájához című művének IV. kötetében megjelent eszmefuttatására gondolok, miszerint: “A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek - mármint a finnugornak – mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, wallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már nyelvükkel is alig találkozunk.”  S úgy vélte, hogy a nemzetet megteremtéséhez viszont egyedül a nemzeti nyelv és a kultúra szolgálhatott kiindulási alapként, és a nyelv volt hivatott arra, hogy összekovácsolja a nemzetet. Csakis az ilyen közösségi tudattal felruházott nép válhatott alkalmassá arra, hogy létrehozza saját nemzeti államát, sőt – ha kell – harcoljon is érte. Ez volt az egyedüli lehetséges út a Nyugat követésére.
       – Hogy két évszázad múlva a magyar nyelvet csak a lexikonok őrzik? Jóllehet azt állítja, kipusztulunk, elfogyunk, felszívódunk a szláv tengerben, mindezen jóslatot Herder úr még méltóztatott kíméletesen is megfogalmazni. Írásaiban föllelhető a rokonszenv jele is, tehát nem mondhatnók, hogy gyűlöletből, hanem inkább a tárgyilagos elemzés hűvös hangján emelte fel szavát. Nos, többek között arra is rámutatott, hogy az embernek az ösztönök biztonságos rabsága helyett az ész és a szabadság kockázatos kiváltsága jutott osztályrészül, s az embernek a humanitás, vagyis az emberiesség az ismertető jegye; továbbá, hogy a történelem folyamának az értelmét a fejlődésben találjuk meg. Jóllehet, ez bizonyosan igaz, én azonban úgy hiszem, hogy a világ isteni elrendeltségű, melyet a fönnálló közmeggyőződés is szentesít, és bűnözőnek tartom az ellene lázadó tragikus hőst. Azzal viszont, hogy  “minden nemzet önmagában leli meg boldogságának középpontját, magában hordja azt, mint a golyó a súlypontját”, nohát, ezzel egyetértek, drága Lajos barátom.
            Herder páratlan beleérző képességgel írt a középkori Németországról, a görög kultúráról vagy Kínáról. A szláv népeknek békeszeretetük és szorgalmuk alapján nagy jövőt ígért. Rólunk, magyarokról viszont állítólag egy történelemkönyv lapalji jegyzete nyomán jelölte meg közeli kipusztulásunkat. Vérlázító! Vajon a Schlözer-féle világtörténelem volt Herder magyarokra vonatkozó forrása? Akkoriban a magyar evangélikus iskolákban ez volt a kötelező tankönyv. Jóllehet, a magyarok már Herder előtt felfigyeltek Schlözer nyomasztó következtetésére. Péczeli József komáromi református lelkész az 1789-es Mindenes Gyűjteménye oldalain így reagált a németesítő nyelvtörvénynek vagy akármiféle történelemkönyvnek a fenyegető képére: “Nosza azért nemes Hazafijak! valakinek ereikben tsak magyar vér tsergedez, ne engedjük, hogy mi restségünk, s hidegségünk miatt a mi szép nyelvünk s azzal együtt híres Nemzetünk emlékezete eltöröltessék!
            – Arról sem lehetett tudomása, hogy akkortájt egy fiatalember baktatott a debreceni országúton. A magyar nyelv éledezéséről, ezzel a tanulmánnyal ment professzorához Csokonai Vitéz Mihály.“– vetette közbe Kéky.
            – Nagy csibész Ignotus barátunk, de azt el kell ismernem, van igazság abban, amit 1913-ban a Nyugatban a Finis Hungariae c. írásában megfogalmazott, miszerint – Hol is az ókulárém? No, itt van, hallgasd, fiam:
Magyarországot csak az teheti tönkre, aki megteremtette: a magyarság. Ha nem tesz magáért, megújulásáért, az új világhoz való hozzáfejlődéséért semmit, akkor igazán elbukik, s vele bukik Magyarország - igaz, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia is. Hogy most a finis Hungariae a divat, azon nem kell kétségbeesni, csak észre kell venni, mint figyelmeztetést. Csak meg kell tanulni belőle, amit a száz év előtti ivadék megtanult a Herder figyelmeztetéséből: hogy a magyar elmaradt a saját élete szükségei mögött, s ki kell bontakoznia múltjából, hogy utolérje jövőjét, s Ausztria, mely mióta Magyarország belső nyavalyáitól van lekötve, nagyszerű ellenőrzetlenségével s mindenhatóságával úgy élt, hogy ezt a monarchiát Törökország helyzetébe juttatta: Ausztria boldog lehet majd, ha az eszére s hivatására térő magyarság még megmenti e birodalomból, ami megmenthető.“
            – Sokat köszönhet a jó öreg Herdernek a szlovákság meg a szászság is, hiszen gondolatai hatalmas lendületet adtak az ő nyelvújítási mozgalmaiknak is. Itt az egységes szerb-horvát nyelv megteremtésére és a dákó-román elméletre is gondolok.– jegyezte meg Kéky Lajos.
            – Tudod-e, mi van kedvemre Herder gondolatai között? Herder a népszellem idealista elmélete alapján hangsúlyozta a nemzeti nyelvben is kifejeződő kollektív géniusz jelentőségét. A nemzetekről azt tartotta, hogy az egyes személyekhez hasonlóan lelkük és élettartamuk van.
A nemzet, ezt nem tudnám pontosan megmagyarázni, a magyar anyanyelvűek egységére gondolok. Szerintem azok a művek tartoznak a magyar irodalomba, illetve a magyar nemzeti irodalomba, amelyekben érződik a magyar nemzeti szellem, amelyekben az egész nemzet lelke énekel, és amelyek az egész nemzet lelkéhez szólnak. Nem mondhatjuk azt, hogy minden magyar nyelvű írás a magyar irodalomhoz tartozik, még ha esztétikailag tetszetős is. Mert akárhogyan fogjuk fel a magyar szellemet és a magyar lelket, bőven találunk olyan műveket, amelyekben ez a szellem, ez a lélek nyomokban sem figyelhető meg. A hun mondáktól egészen a Milleneumig, s napjainkig számos írót, költőt sorolhatnánk, akik kovászai voltak a magyar műveltségnek. Vörösmarty Mihály legnagyobb nyelvteremtő géniuszunk, verseinek metaforái, színei, zengése utolérhetetlen, a lélek ezernyi hangulatának legnagyobb festője. Ő volt az egyetlen, aki lantjával végigkísérte egész reformkorunkat, mély, olykor megrázó költői kifejezést adván uralkodó közérzésének éppúgy, mint egyes vezető eszméinek és törekvéseinek. Gyerekkoromban láttam a jó öreget Pest utcáin. Csokonai Vitéz Mihály reménytelen szerelmével, a már korosodó Vajda Juliannával is beszélgettem egyszer Komáromban. Kérdeztem tőle, ugyan, miért utasította el szegényt. Mire azt felelte, ha tudnám, milyen csúf arca volt. Íme az ember.
            Toldy Ferenc egy félszázados pálya fáradhatatlan lelkesedésével, szorgalmával, lángoló lelkével megalkotta a magyar irodalomtörténet tudományát, ő hordta össze köveit, ő emelte csarnokát. E csarnokban a legnagyobb írók közül való, kik az emberi sorsot és szívet valaha költött történetekben magyarázták: Kemény Zsigmond Romantikájának tűzfénye mélyen és félelmetesen világít az emberi lélek rejtekeibe, végzetünk útjaira.
            Petőfi nagyságának, népszerűségének és rendkívüli hatásának három fő forrása: egyéniségének vonzereje, egyéniségének népi alapja, valamint az, hogy egyénisége együtt lobogott a nemzet lelkével, verseinek forró lüktetése a forradalom erejének hű kifejezése. Arany Toldi mondáiból is a legtisztább magyar nyelv és szellem árad. Az Őszikékben szeretetének régi teljességével, szemléletének régi hűségével, formai művészetének régi bevégzettségével, az aggkor változó, enyelgő és borongó hangulatainak oly mélyen megillető képét adja, melynek párját hiába keresnők.
            Vagy vegyük a nemzeti költészet egyik mesterét, Tompa Mihályt, aki gyermekként Igriciben, a magyar énekmondók egyik tanyáján nevelkedett. Egészen a nép lelkéből és lelkéhez szól már népdalaival és adomáival is. A forradalom után leigázott nemzet hangulatának legmesteribb tolmácsa. A nemzetért, a szabadságért, az igazmondás jogáért küzd verseiben. A szabadságharc leverése után hangját mindenesetre ő találta meg leggazdagabban és legteljesebben a magyarság szívében égő „néma forradalomnak“.
            Tompa Mihály neveltetési helyével szomszédos kis borsodi városkában született a most szilveszterkor elhunyt költő, Kiss József. Mezőcsát méltán büszke szülöttjére, kinél Arany hatása talán a legerősebben érződik. Költészetének témáját a zsidóság életéből meríti, annak baját panaszolja el szenvedélyesen melankolikus balladáiban.
            Népünk mesemondó kedvét és humorát a ragyogó elméjű Jókai hozza meg. Ez a komáromi nemes fiú irodalmunk egyik első dísze s talán mindmáig legolvasottabb és legnépszerűbb írója. A nemzet tőle tanult olvasni, mondta Baksay, az bizonyos, hogy nevét Petőfié mellett a világ is legjobban ismeri. Sírján bár elhervadhat a virág, azok a virágok, amelyet lelkünkbe ültetett, nem hervadnak el soha. Tündérvilágot rendezett be nekünk regényeivel, művészi gyönyörűséget, nemzeti erőt, erkölcsi tanulságot lopott a nép lelkébe. A magyar prózaírás mindmáig legnagyobb hatású művésze. Rendületlen hite az emberben, az életben, az igazságban és az erkölcs erejében folyamatosan lüktet minden egyes írásában. Míg olvassuk és szeretjük őt, addig velünk van töretlen optimizmusa, s nőttön nő nemzetünk ereje.
            Vagy vegyük Vajda Jánost, kinek lírája, izzó tűnődéseivel az élet nagy kérdésein, legtovább és legnagyobb költői erővel tartotta kezét a forradalom világának lázas érverésén, megénekelte annak erős szenvedélyeit, homályos képzelgéseit, belső meghasonlását. Vagy ahogy Lévai József Mikes megrázó panaszával gyászolta leigázott hazáját. E gondolatok fonalán folytathatnánk. Hosszú a sor. – Az öregnek itt pihennie kellett, kifárasztotta a hosszas szónoklat.
            Most Kéky szólt: „A rossz időkben a nemzet megtermi kitűnő humoristáit is, mint amilyen méltóságod nagybátyja, Beöthy László volt.“
            – Sajnos, hamar itthagyott bennünket. A Kisfaludy Társaságban pedig Madách emlékét őrzi egy üres hely, melyet arra való tekintettel hagyunk betöltetlenül, hogy ha hozzá hasonlóan hirtelen tűnnék fel egy kitűnő tehetség, azonnal befogadhassuk. Az ember tragédiájának költészetünk összes termékei közt legtöbb idegen nyelvű fordítása és kritikai irodalma van. Népszerűsége könyvben és színpadon egyenlő és lankadatlan. Tanúságot tesz emellett az a sok szállóigévé vált idézet is, amely belőle közszájon forog. Kozma Andor legmegrázóbb hazafias versét, a Kárthágói harangok szavát is éppen a nemzeti érzés sugalló ereje vitte el a magyar szívekbe. Követi e sort Herczeg Ferenc társadalmi és történeti színműveivel. Majd jön új irodalmunknak benn és künn legnépszerűbb novellistája Mikszáth Kálmán, ki a magyar adomának Kisfaludy és Jókai után új, művészi formát adott. Számos érdemes elbeszélünk közül kiemelkedik a lelemény könnyűségével, a néplélek szeretetével Gárdonyi a Láthatatlan embertől kezdve az Egri csillagokig.– mondta Beöthy lángoló arccal.
            – Összefoglalva elmondhatjuk, hogy az irodalom ekként ápolván a magyar szellemet, jogaink mellett való kitartásunk sem erőszakra, sem édesgetésre nem tört meg s úgy ez a kitartás, mint a világesemények hovatovább mind inkább tágítottak béklyóinkon. Az emberi kultúra világmunkájában részt kérünk s tisztességesen meg akarunk felelni ennek a résznek.– összegezte az eddigieket Kéky.
            – Így van. Ha már a magyarság szolgálatot tett az európai műveltségnek a határvédelem százados harcaiban, ez a védelmezett emberi műveltség köszönettel és megbecsüléssel tartozik a mi szerény irodalmunknak, mely az őt védelmező magyarság erejét fenntartotta.
            – S ezért a megmaradásunkért hálával tartozunk olyan nyelvújítóinknak, mint pl. Kazinczy.– fűzte Mestere szavai közé gondolatait Kéky.
            – Hogyne, ez a „szent öreg“ volt a magyar irodalomnak dicsőséges szervezője, aki lelkesedésével lángra gyújtotta a nemzetet. Az irodalomnak e főpapjában Socrates nyájas bölcsessége egyesül Horatius lelkével. Kötelességünk híven ápolni emlékét és hirdetni nagyságát. A magyar lelkében halhatatlan tudósunk ő, aki megalapította az „apostolok iskoláját“. Mindenek felett való műveltségével, bámulatos ízlésével újította meg nyelvünket. Tévedései ellenére a szellemi haladásnak olyan eszközét adta kezünkbe, mit még előtte senki más. Lázas munkájával, önfeláldozó lelkesedésével évtizedeken át hordozta vállain  nemzeti kultúránkat. Mélyen világít lelkébe Dessewfyhez intézett kérése, miszerint ha ő meghal, két dologra tanítsa árva gyerekeit: „moralitás nélkül nincs boldogság és a jó ember szereti a hazát. Kazinczy írta bele először a nemzet lelkébe a nagy igazságot, hogy a magyar jövő a magyar műveltségben van. Ez a nagy igazság vezérelt csillagként engem is. A szájas, műveletlen hazafiaskodást éppúgy semmibe nézem, mint az önhitt, úntalan kultúrgőgöt. A nemzet jövőjére döntő fontosságúnak vallom a nemzeti érzésnek a leghaladottabb külföld műveltségével való áthatottságát, s hogy sorsát azok irányítsák, kikben magyarság és műveltség a legmagasabb fokon van.– érvelt csillogó szemekkel az öreg profeszor.
            – Mi módon segíthet még a magyarság jövőbeni megmaradásában az irodalom?– tette fel tűnődve a költői kérdést Kéky.
            – „A költészet ihlete a nemzeti fennmaradás kell legyen. Mikor a nemzetben a magyarság eszméje meg-meggyengült, az irodalom mindig új és erősebb életre keltette. Nincs nemzet, melynek belsője bensőbb kapcsolatban volna politikai életével, mint a mienk. Ha a magyar költészetnek szimbólumot keresnénk, akkor alig találnánk kifejezőbbet a lantnak az ország jogkönyvével és kardjával összefűződő képével. Irodalmunk egységes fejlődésének egyik fő tétele mindig is a múlthoz való hűség volt. Nem maradhatunk hívek magunkhoz, ha elődeinkhez hűtelenek leszünk. Akár magyarok vagyunk vér szerint, akár nem, de lelkünkben a régi magyar nemzedékek utódainak kell éreznünk magunkat. Ez a magyar jövő verbum veritatisa.“[16]– s kezének méltóságteljes mozdulatával adott nyomatékot szavainak. A pillantnyi csöndet Kéky törte meg:
            – Professzor úr, már régóta szerettem volna tenni egy megjegyzést. Véleményem szerint Ön helytelenül használ két antik mondást. „Quem di diligunt, adolescens moritur” Ennek fordítását én úgy ismerem: Akit az istenek szeretnek, az fiatalon hal meg. Egy másik pedig: Akit az istenek gyűlölnek, s büntetni akarnak azt tanítóvá teszik.– szólt incselkedve.
            – Tévedsz, fiam. Én szerettem és szeretem az életet és mindazt, ami szép az életben. A természet bája, a művészet remekei s a történelmi emlékek varázsa egyaránt lankadatlan élénkséggel vonzzák lelkemet. Az a jelmondatom: Engem az istenek szerettek, mert tanítóvá tettek.
Az ideálom a minden rétegében lelkes nemzeti műveltségtől átitatott nemzet, s e műveltség irodalomban, iskolában és társadalmi életben való terjesztését tűztem ki célul magam elé. Humanisztikus iskolákat képzeltem el. Azt akartam, hogy a nemzeti élet ismerete legyen az oktatás alapköve, központja. Azt akartam, hogy a tanárok szervezzék meg a maguk kis autonóm vidéki köreit, de úgy, hogy azt a bizalom, a testvériség szava, a hivatástudat, lendület, a magyar tanárság egységes lelke hassa át.– nézett Kékyre szeretetteljesen az öreg professzor. S kipirult arccal, lázasan magyarázott tovább:
            – Tudtad-e, hogy a nemzeti szellem jegyében alkottunk, szerveztünk mindent a múlt század végén? Nemcsak kiváló festőink képei jelennek meg szemeim előtt, mint Benczúré, Zichyé és Munkácsyé. Ekkortájt épültek történeti dicsőségünk közérzésének legméltóbb emlékei szerte az országban, melyek közül kiemelkedik három alkotás: a budai Mátyás templom, mögötte duzzadó, játékos erejével a halászbástya, vele szemben pedig a hatalmas parlamenti palota. De nem is csak a Milleneumi ünnepségsorozatra gondolok. Az élet minden apró területét átszőtte a magyarságtudat. Hadd vegyem csak azt, hogy a lóversenyeken a győztesek serlegeire Kisfaludy Károlytól, Vörösmartytól és Kölcseytől kerültek jelmondatok. Mindannyiban valami buzdító nemzeti gondolat. Szerintem a legjobb az 1836-os Nemzeti Díj verse:

"Nemzeti fény a cél,
hogy elérd, fogj össze,
magyar nép."
 
A mi nagyságunk abban áll, hogy ajkunkat nem zárja be sír, nem némítják el az évszázadok. A magyar szó tanít, nevel, vigasztal, elringat, bátorít, lelkesít, még akkor is, mikor már rég elporladtak azok, akik használták őket, s a világ minden táján vannak magyarul tudó emberek. Boldog az az ifjúság, mely szavaikat érti, és érzi, hogy az ősök benne élnek. A Gondviseléshez van egy végső sóhajom. Tudod, Lajos fiam, azt szeretném, hogy meghallhassam az örömének hazaszerte egy szívvel, egy szóval zengett magyar dalát. – E szavakkal búcsúzott a kései órán kollégájától a kimerítő beszélgetés után a nagy rétor.
            Miután kedves vendégét kikísérte, az öreg visszatarthatatlanul fuldokolni kezdett,  visszavánszorgott kis börtönébe és félájultan zuhant az ágyba. Magasra felszökött a láza. Álmában kusza képek tűntek bágyadt szeme elé. Valami felsőbb lény, mint valami rendező, levetítette előtte életének főbb eseményeit. Újra átélt mindent. Először saját magát látta a Rozália téri fészekben, amint egy árnyas diófa alatt nagyapja 1849-es naplóját olvassa. Azután a  sárgarigófüttytől hangos komáromi szigeten találta magát, mely a rengeteg gyümölcsfának köszönhetően egyetlen óriási fehér és rózsaszín foltként tündökölt a Duna közepén. Gimnazistaként március 15-ét ünnepelték itt osztálytársaival. Szomorú, mégis bátorító hazafias dallamok keveredtek a  zengő madárdalhoz. A letartóztatott diákok büntetése igazgatójuk pártfogásának köszönhetően csak egy félnapi szobafogság volt: tanáraik még meg is vendégelték őket. Majd látta őszi napfényben a 300 éves komáromi nagy fát, amint azt éppen írótársainak mutogatja.
            A harmadik kép: éppen csütörtök esti megszokott asztaltársaságában vacsorázik együtt az „István főherceg” szállóban. Dr. Platz Bonifác főigazgatóval és Goldziher Ignáccal beszélget a tervezendő egyiptomi tanulmányútól, mellyel megbízta őket a minisztérium. Újra átélte az Egyiptomba való utazás lázas előkészületeit, amely a Nílus partjain dúló járványok miatt néhány évig halasztódott. Rengeteg teendőjük volt. Ajánlóleveleket kellett beszerezni, amelyek ásatások, múzeumok, műemlékek megtekintését biztosították a csoport számára. A résztvevők közül ki-ki alaposan tájékozódott szaktárgya tudományos irodalmát illetően.
            A mintegy húsz főből álló társaság 1896. január 6-án indult el Pestről vonattal Triesztbe. Két nap múlva már a Cleopatra fedélzetén haladtak úticéljuk felé. Útközben kikötöttek az olasz csizma sarkánál fekvő Brindisiben, ahol a római Brundisium romjainak megtekintése és a hajójukat is megrongáló nagy vihar után jutottak el Alexandriába. Megközelítőleg másfél hónapot tartózkodtak Egyiptomban, s ez idő alatt számos jelentős és nevezetes történelmi-régészeti emléket meglátogattak. Beöthyt apjának halálhíre is itt érte. Hazatértük után egy tanulmánykönyvet adtak ki Magyar tanárok tanulmánykönyve címmel. A fényképekkel és rajzokkal illusztrált mű röviden ismerteti az utazás előzményeit és szervezését, majd írásokat közöl a résztvevők tollából.
            Beöthy mindent olyan élénkséggel élt meg, olyan tisztán, olyan élesen észlelt minden egyes apró részletet, mintha csak ott lenne. Miközben külső szemlélőként is látta magát, érzékelte és értékelte saját viselkedését.
            Közben bepillantást nyerhetett Oláh Gábor 1908-as naplójába: „Beöthy Zsolt mégsem haragszik hát rám! Ma levelet kaptam tőle – Kairóból. Oda szokott zarándokolni ez az érdekes magyar, ott nyaral így télidőben. Azt írja: » Most olvastam Petőfi magyarjait. Nem állhatom meg, hogy ne köszöntsem érte. Ami nélkül irodalomról szólni sem lenne szabad (de nálunk ugyancsak szólnak): tanultság, gondolat, érzés szólnak belőle. Csak előre! Boldog újesztendőt kívánok. Allah akbár! Régi barátja Beöthy.« – A derék jó öreg! nemesebb, mint eleinte gondoltam. Hanem fene furcsa hatalom ez az újság is! Debrecenben elkiáltom magamat (hozzá még Kar utcán), Budapesten felfogják, s még Egyiptomban is meghallják! Petőfi magyarjai - Kairóban! Hát nem érdekes?“ Beöthy álmában elmosolyodott: Szegény fiú, mennyire nem ismert engem.
            Ezt követően a Rendező képet vált. Egy lovas képe tűnik föl messze a hegytetőn, amint az fürge szemeivel a környéket pásztázza. A lovas biztosan ült magas kápájú nyergében, izmos dereka mintha oda lett volna nőve apró lovához. A dicső harcos hátán hordta tegzét és messzire is pontos erős reflexíját. Derekához a kardja féldrágakő kardfüggesztővel volt odaerősítve, kardhüvelyét és a markolatát aranylemezek díszítették. A kard mellett második fegyverként keleti eredetű keskeny, egyélű, 40–60 cm hosszú harcikés verdeste az oldalát. Karikacsüngős veretes övéről a mindennapi felszerelés: tőr, kés, tarsoly fenőkővel, fésűvel, tűzszerszámmal csüngött. Testét a lovas népek célszerű viseletének megfelelő ruházat borította. Sötét, szűk lovaglónadrágját bőrcsizmába gyűrte, s testét hosszú sötét köpeny, a jobbról balra záródó kaftán takarta, vállait párduckacagány borította. A fején levő süveget talizmánja, a fibula díszítette. A díszes lószerszámot, a karikás zablát, a kantár- és gyeplőszíjakat fémszorítók kapcsolták a zablakarikákhoz. A kantárt aranyos fejű szegecsekkel, különböző nagyságú, rekeszes, préselt díszű téglalap alakú, aranybevonatú lemezekkel díszítették, még csüngők, sallangok, szíjvégek csüngtek róla.          
            A lovas mongoloid arcán Beöthy ősei vonásait vélte felfedezni. Épp ilyennek képzelte a volgai lovast, ami tanulmányaiban a magyar nemzet lelkét szimbolizálta, amint az „sas-szemeivel nyugodtan körülpásztázza a végtelennek tetsző síkot, melynek minden részletét élesen megvilágitja a nap fényes korongja. Őrszemként lesi az ellenséget. Ha csak egypáran lesznek, szembe száll velük; ha csapatostul jönnek, hírt visz a többieknek. Ezekért a többiekért vigyáz és el van szánva mindenre. A beláthatatlannak mondott messzeségbe is belát: egy távoli fekete pontban felismeri a sast, az ő istenségének gyors, erős és kegyetlen madarát. Ez jó jel; megsimogatja Ráró bőrnyakát és bizton nyugtatja kezét kardja markolatján. Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz." Majd kart karba öltve feltűnik Petőfi és Arany.
            A következő pillanatban a budapesti egyetem zsúfolásig telt kupolacsarnokában áll és esztétika előadást tart. „Kettejükben látom meg a magyar faj egységét, s kettejükben fedezem fel a volgai lovas mai megtestesülését: Mindnyájunkban van egy csepp a Volga-menti lovas véréből. Az őshagyomány érzelmi erejéből, mellyel a pogány vitéz a sas röptébe mélyed, él valami a keresztény magyar főpap lelkében, mikor az egyik lelkesedve kutatja mithoszainkat, a másik újra költi pogány mondáinkat, a harmadik pedig az összetartozás eleven érzésével, oly felekezetek fő embereinek, melyek a múltban az ő feleire keserű napokat hoztak, mint a magyar irodalom jeleseinek, tiszteletemléket állít. A Volga pusztáinak végtelenén szerető ámulattal csüggő vitéz szemei: a bihari rónán s a Tisza síkján gyönyörködő Petőfinek és Aranynak szemei, melyeknek tekintetét fajunk ős fejlődése élesítette ki s legnyájasabb melegök és legtüzesebb szikráik is e faj tulajdonaiból és szeretetéből áradnak."
            Majd egy sötét alagutat látott, amelynek végén egy szikrázóan fénylő Lény várt rá, aki szeretettel hívogatta. Elhunyt szeretteivel is találkozott egy furcsa, mégis csodálatos városban. Mindeközben sohasem tapasztalt harmóniát és földöntúli békességet érzett. Nyomtalanul elmúlt az összes fájdalma, megszűnt halálfélelme és minden rossz érzése. Az utca másik oldalán egy szívének kedves alak, nagyanyja bukkant fel, s nézett rá hívogató szemekkel. Közelebb akart menni hozzá, de a lába egyszerre csak földbe gyökerezett. Moccanni sem bírt. A sötétben egy rémisztő alak közeledett feléje. Fekete köpenybe burkolózott, csak a feje imbolygott szellemszerűen. Ráismert. Herder volt az. A német e szavakkal szólította meg: „Guten tag, Herr Professor! Üdvözlöm az utolsó stációk egyikén. Szeretnék mutatni néhány dolgot Önnek, kérem tartson velem.“
            Újabb képek peregtek le villámgyors egymásutánban a szeme előtt. Herder levetítette neki az eljövendő száz év történelmét. Háborúk, határ oda- és visszacsatolások. Látta, amint a román hűségesküt megtagadó magyar tanárokat kiutasították Romániából és a kolozsvári egyetemet Szegedre költöztették, látta a pozsonyi Magyar Királyi Egyetem Pécsre költözését, látta amint a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémia Sopronba tette át székhelyét. Látott olyan embereket, akik reszlovakizáltak, látta a  kényszerítőiket, csehországi deportálás, „lakosságcsere“ képei villantak fel.
            Szívében rezzenő balsejtelemmel figyelt. A magyarverések láttán összeszorult gyomra, zsigereiben érezte a rettegést. Herder táblázatokat futtatott le a képernyőn. Látta, amint a Felvidék térképén ott, ahol régebben a Csehszlovákiához csatolt magyarságnak több mint 90%-a magyar volt, az Észak–Bodrogköz, az Ung–vidék, Kárpátalja földrajzi sávban egyre fogyott a magyar népesség. S tehetetlenül nézte, amint a nyelvhatár feletti tájakon 15 év elteltével eltűntek a magyar többségi szigetek. Na Slovensku po slovensky! Maďari za Dunaj! pattogása s testvéri tankok dübörgése törte meg a fagyos csendet. Arca hamuszürkévé vált, jeges rémület futott át a gerincén. Majd kiverte a veríték.     
            Újabb képek és táblázatok következtek pontos adatokkal. Szavazóládákat látott maga előtt. Egy politikus magyarázta az eredményt: „Ahol a létbizonytalanság nagy, ott a határon túli magyarokkal szembeni szolidaritás is mérsékelt volt. A Dunántúlon az igenek erős többségben voltak, a dél-alföldi megyékben úgyszintén. Ellenben Borsod–Abaúj–Zemplén, valamint Szabolcs–Szatmár, Heves, Jász–Nagykun–Szolnok megyékben sok helyen a nem szavazatok taroltak. Ahol a polgárosodás folyamata lényegesen előbbre tart, mint a szegény és elhagyott vidékeken, ott a magyar nemzeti sorskérdések iránt is nagyobb az érzékenység.(…) Ezzel szemben a keleti határ mentén lévő települések lakói tömegesen a nemet választották. Ezen helységek lakosai nem tudják: 1920-ban szinte a véletlenen múlt, hogy ezeket a településeket nem szakították el Magyarországtól."[17] Ekkor megszólalt Herder. „Látja, Professzor úr, igazam lesz hamarosan. A magyar társadalom beteg, s erről 2004. december 5-e óta papírja van."
            Ebben a pillanatban a lelke különvált a testétől. Felülről látta magát, amint szobácskájában az íróasztalánál ült elmélyülten dolgozva a Romemléken, de munkáját nem tudta folytatni, a kezéből kiesett a toll. Szólni akart volna, de csak rekedt hörgés bugyogott ki a torkán. Egy felravatalozott koporsót látott a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában. Hatalmas koszorúk,  illatos virágok mindenütt, amerre szem ellát. Szónokok hosszú sora méltatta az elhunyt érdemeit. A koporsó előtt egy ismerős arckép állt gyászkeretben. A fejfán pedig a dátum: 1922. április 18.
            Végül a Nyugat 1922/9 számát tartotta a kezében, benne saját nekrológját olvasta Schöpflin Aladár tollából. „Utolsó és nem méltatlan képviselője annak a szellemnek, amely Toldy, Gyulai és Arany alakjaiban fejeződött ki s olyan intenzívvé tette irodalmi kultúránkat, hogy virágkorára ma is csak fájdalmas irigységgel tudunk visszanézni. Nemcsak széleslátóköre volt és mély világirodalmi műveltsége, hanem egyéniségének egész stílusa is nagyobb lendületű a ma megszokottnál s olyan presztízs sugárzott le róla, amelynek bajosan tudott ellenállni bárki kortársai közül. S nem volt egyoldalú tudósa az irodalomnak, hanem maga is író, aki lelkileg is az irodalom levegőjében élt, szoros kapcsolatban mindazzal, ami az irodalomra tartozik, alkotó író is, nem csupán költői munkái, regénye, novellái és verses munkái révén, amelynek megvan a maguk értéke, ...hanem sokkal inkább azzal, hogy saját prózastílust alkotott magának kifejező eszközül, amely teljesen az övé, egyéni és utánozhatatlan.
            Ebben a stílusban benne volt az ő egyénisége. Széles ívű mondatok, válogatott és kiegyensúlyozott szavakból összerakva, egymáshoz halmozódó színek, gondosan elosztva, nem mindig világító erejű, de mindig tetszetős képek, egy kellemesen hullámzó ritmus, amelyet mindig valami pátosz ringat. Beöthy valóban lénye és lényege szerint elsősorban rétor volt,. Az irodalmi szónoklatot, amelynek fénykora összeesett a magyar politikai szónoklat fénykorával, ő tartotta köztünk egymaga érvényben. Egy sor záródik le vele, amelyet Kölcsey kezdett, Eötvös József, Kemény Zsigmond és Gyulai Pál vittek magasra. Beöthy egy kor magyar uralkodó rétegeinek a lelki állapotát s gondolat- és ízlésvilágát fejezte ki, kortársai között a legtöbb kifejező képességgel és formailag is legszebb formulázásban. Iinnen van igen nagy hatása a maga kora közgondolkodására.“
            Felriadt. A mindent elsöprő élmény után krétafehérré változott arccal reszketett ágyában. Majd lassacskán megnyugodott. Filozofálni kezdett. „Mindez csupán egy rossz álom.“–nyugtatgatta magát. „Nagy misztérium az, amit álomnak hívnak, nem magyarázta még meg azt semmi bölcselem. A költők az álmot a halál képének nevezik. Van hasonlat a kettő között. Igaz, hogy az álom csak ideiglenes felfüggesztése az öntudatnak, mely a megfáradt életműködésnek pihenést ad, hogy felfrissült erőre ébredjünk, de hát ki tudja, vajon az a másik álom, amelyet halálnak nevezünk, nem szintúgy csak pihenés-e, melyre szintúgy ébredés következik? Ki tudja ezt? Az emberész karjának hosszát még senki sem mérte meg, nyúlik, mind messzebbre nyúlik a végtelenben, de mindig is marad ismeretlen vidék előtte, mert a végtelennek vége nincs. Emez ismeretlen vidéken fekszik a két álom titka, melynek egyikéből reggel ébredünk, a másikról írva van, hogy »kein Toder kam aus der gruft gestiegen«, hogy hírt hozzon a síron túlról.“[18]
            „Most már másképpen látom az egész életemet. Néha hiábavaló dolgokkal is foglalkoztam földi zarándokútamon. Nagyon sok mindent elértem életem folyamán. A siker, a pénz és a presztízs nem számít többé. Tehettem volna többet talán másokért. Minden döntésünk nagyon fontos, amit hozunk. Az élet értelmét mások boldogságának elősegítésében látom. Semmi más nem fontos, csak a szeretet, az emberi kapcsolatok és a tudás. A magyarságnak pedig meg kell maradnia. Herder jóslata nem válhat valóra sem most, sem száz, sem ezer év múlva.“ – gondolta, majd újult erővel munkához látott. Éjt nappallá téve dolgozott.
            Eközben Kéky hazafelé sétálva elmélázott Beöthynél tett látogatásán. „Az utókorra hagyta annak eldöntését, alkotásai fontosabbak-e magyarságunk megmaradása szempontjából vagy egyetemes hatása. Utolsó írásaiban is választékos stílusának finomságával, ékes és szabatos mondataival fogalmazta meg gondolatait. Lelkes és rendületlen magyarsággal, lelkének harmonikus derűjével, gondolkodásának szabadelvűségével mutatott utat. Útjelzőtábláján két eszme áll: múlthoz való hűség és a folytonosság parancsa. Utolsó írásaiban is éleslátásával és Kazinczy buzgalmával hívja fel figyelmünket arra, hogy a lelkes magyarság fogalma elválaszthatatlan a művelt európaiságétól, s őszinte tisztelettel formálta gyöngybetűs sorokba a magyarság dicső elődei iránt érzett áhítatos kegyeletét.“– gondolhatta magában, mikor Beöthy életrajzát fogalmazta.  
            Amit Kéky már nem tudhatott, jóllehet érzékelte az újabb irodalmároknak a professzortól való elhatárolódását, egyre nagyobb elszigeteltségét, mit fog gondolni Beöthyről az utókor. Az utókor pedig hálával tartozik neki, hiszen Beöthy adta irodalomtörténetünk bölcseleti áttekintését, könyvei a legnagyobb hatású magyar tankönyvek közé sorolandók, pl. a Kis-Tükrét is fél évszázadig használták. De munkáit napjaink irodalomtörténészei is haszonnal forgathatják, hiszen eszmevilága ma is tovább él. Fő ereje időnként nem is a mondanivalójában van. Elmés hasonlatokban, költői jelzőkben gazdag, magasan szárnyaló mondatai tanúskodnak fényes hatású szónoki képességeiről, és a ma embere számára is élvezetessé teszik írásait.
            Beöthyt már élete során több támadás éri irodalomtörténeti felfogása miatt. Az utókor Beöthyt nem idealizálja, már Szerb Antal is tanári és szónoki hatását, valamint a közéletben kifejtett tevékenységét domborítja ki, mikor Beöthyt emlegeti. Beöthy tévedései között megemlíthetjük többek között azt, hogy Fazekas Mihály Lúdas Matyiját jóval kevésbé értékesnek véli, mint Gyulai Pál Rontó Pálját, holott ma úgy tartja a mai irodalomtörténet, hogy a Lúdas Matyi az egyik legkiemelkedőbb magyar alkotás, korát messze megelőző mű.
            Mégis, úgy képzelem, hogy az utolsó kép, ami szemei elé tárult: távoli hófödte hegyek, agave, indiai füge, eukaliptusz- és törpepálmafák, olajfa, mirtusz, oleander, citrom- és narancsfák, a Dorro folyó mentén elterülő teraszos Sabika dombon egy mór építésű, 27 tornyú vörös erőd és egy pompás palota szemet gyönyörködtető látványa volt Granadától észak-keletre. Szerették az istenek, mert jó Tanító volt.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Áttanulmányozott és felhasznált irodalom
 
1.      Az agg Kossuth és Napsugár, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989
2.      A magyarság enciklopédiája, Magyar Könyvklub, 1995
3.      Beöthy Zsolt: Horatius és Kazinczy, 1890
4.      Beöthy Zsolt: A magyar irodalom kis-tükre, Franklin Társulat, 1896
5.      Beöthy Zsolt: Régi nóták. Három elbeszélés
6.      Beöthy Zsolt: Romemlékek. Tanulmányok, beszédek, cikkek, kiadja Kisfaludy Társaság, 1923
7.      Beöthy Zsolt egyiptológiai gyűjteménye a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetemen, Magyarázó jegyzék, írta Mahler Ede egyetemi tanár, Franklin Társulat Budapest, 1913
8.      Beöthy Zsolt munkái. Irodalmi tanulmányok, Kéky Lajos bevezetésével. A Kisfaludy Társaság megbízásából kiadja a Franklin Társulat Budapesten
9.      Beöthy Zsolt : Képes Magyar Irodalomtörténet, Babits Kiadó, 2006
10. Életrajzi lexikon
11. Kéky Lajos: Beöthy Zsolt(Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
12. Romantika, népiesség, pozitivizmus. Írta és összeállította Németh G. Béla (Budapest, 1981,
13. Dr. Szénássy Zoltán: Új Komáromi Olymposz, Komárom Megyei Tanács, Tatabánya, 1987
14. Dr. Szénássy Zoltán: Jókai nyomában, NEC ARTE Kiadó, Komárom, 2000
15.Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet, Magvető, 1934
18.Fenyő Miksa: Beöthy Zsolt-Herczeg Ferenc. Nyugat, 1913/2. szám,http://www.epa.oszk.hu/00000/00022/00120/03874.htm
19. Nyugat, 1908/20. szám Laczkó Géza: Beöthy Zsolt
21. Kiss Endre: Az önazonosság igazi és nem igazi gyönyöre
(Beöthy Zsolt volgai lovasa)
24. Beöthy Zsolt levele, 1882. december 27.
  1. Szénássy Zoltán: Beöthy Gáspár naplója 1849-ről
31. Fülep Lajos az 1918-1919-esforradalmakban,  http://www.jamk.hu/ujforras/0205_10.htm
38. Nyugat, 1913/24 Ignotus: Finis Hungariae
40. Nyugat, 1922/9. szám
  1. Szénássy Zoltán:Jókai és Komárom,    http://www.hhrf.org/szabadujsag/szemle/isz0406.htm#Szénássy%20Zoltán       
47. Fasang Árpád: Egy népszavazás hordalékahttp://w3.externet.hu/~tavlatok/67magyarfigy.html
 
 
 
 
 


[1] mai nevén Xántus János Idegenforgalmi Középiskola
[3] a Veres Pálné Gimnázium elődje
[4] http://www.kiralyikastely.hu/erzsebet/index.php?mid=45
[5] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
[6] http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/100_falu/Horpacs/pages/009_mikszath_kalman.htm
 
 
[7] http://oldwww.uni-miskolc.hu/city/Olvaso/ujholnap/97november/porkolab.html
[8] a piarista rend magyarországi rendtartományának hittudományi és tanárképző intézete
[9] http://www.hhrf.org/szabadujsag/szemle/isz0406.htm#Szénássy%20Zoltán
 
[10] http://www.tanszertar.hu/eken/2007_03/belso.htm
[11] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
 
[12] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
 
 
 
[13] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
 
[14] Az agg Kossuth és Napsugár, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989, 8.p
[15] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
 
[16] Kéky Lajos: Beöthy Zsolt  (Budapest, 1924; Beöthy Zsolt műveinek teljes bibliográfiájával)
 
[17] http://w3.externet.hu/~tavlatok/67magyarfigy.htm
[18] Az agg Kossuth és Napsugár, Madách Könyvkiadó, Bratislava, 1989, 28.p