Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kuczmann Erika: Akit szerettek az istenek

2009.02.22
Beöthy Zsolt, az irodalomtörténész és közéleti személyiség
kismonográfia
 
 
Akit szerettek az istenek
 
                                                                                    "Nem hal meg az, ki milliókra költi
                                                                                       Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
                                                                                     Hanem lerázván, ami benne földi,
                                                                            Egy éltető eszmévé fínomúl,
                                                         Mely fennmarad
                                                                         s nőttön nő tiszta fénye..."
                                                                                                                   (Arany János)
 
            Ezerkilenszázhuszonkettő március havának 28. napján Magyarországon részleges napfogyatkozás volt. Ezen a friss tavaszi keddi délutánon a hajdúnánási Kéky Lajos, a budapesti Pázmány Egyetem 43 éves magántanára fázósan húzta össze kabátját és sietősen lépett ki az Országos Magyar Királyi Színművészeti Akadémia impozáns épületéből. Este rá mint a Kisfaludy Társaság másodtitkárára még fontos teendők vártak. Most éppen Beöthy Zsoltról készült könyvet írni, s azért szaporázta lépteit, hogy mielőbb tiszteletét tehesse
a diáknyelven csak Zsoltárként becézett neves professzornál.
            Kéky út közben összeszedte gondolatait. Mióta Beöthy előadásaira járt, majd  asszisztense is lett, sok mindent megtudott az öreg professzorról. Az öreg Beöthy különösen szerette a debrecenieket; köztük Kékyt és Oláh Gábort. Megvallotta, hogy onnan kapja a legjobb diákokat. Kéky tudta, hogy volt professzora atyját, Beöthy Zsigmond szolgabírót, írót és jogtudóst a szabadságharc elsodorta Komáromból, s bár Beöthy Zsolt a forradalomtól örömittas szabad Budán született, mégis az “ezüstös városban”, Komáromban töltött gyermekkora vértezte fel azzal a férfias daccal, humorral, reménykedéssel és áhítatos tisztelettel, mellyel a magyar nemzet szellemi élharcosaként több mint 60 évig művelte a hazai irodalmat, s lett a közművelődés fáradhatatlan bajnoka mint költő, mint esztétikus, mint tanár és kitűnő szónok. Hisz az örök-fiatal öreg Beöthy professzor gyakran emlegette kedves városát s a Huszár utcai kényelmes, csinos házat. Igen szerette nagy tudású tanítóit, elsőként Szűts Sándort, aki az olvasás művészetére tanította a musis positumban, a híres
komáromi református kollégiumban, továbbá Brecska Aurélt, a bencés atyák algimnáziumának lelkes magyar érzésű szerzetes igazgatóját, és Nyulassy Antal költőt. Apa Benedeket, a tüzes magyar érzelméért Győrbe áthelyezett papot, ki haláláig le nem vetette a zsinóros atillát, a vitézkötéses, sújtásos reverendát, jó tanítványként később Győrben meg is látogatta.
            1861-ben, mikor édesapja, a dunántúli egyházkerület főjegyzője, bírói kinevezést kapott a pesti váltótörvényszékhez, Beöthy Zsolt a Kálvin téri Református Főgimnáziumban folytatta tanulmányait kitűnő eredménnyel. Itt olyan kiváló tanárok oltották lelkébe a szabadság szellemét, adtak neki erőt munkájához, és táplálták belé az életörömöt, mint Gyulai Pál, aki arra is tanította, hogy az irodalmat csak magából az irodalomból lehet megérteni és megszerettetni. Az elmélyedő tanítvány 1861. október 6-án már a Nefelejts c. szépirodalmi folyóiratban számolt be a Komáromot veszélyeztető gyakori tűzvészről. A Gyermekbarát c. ifjúsági lapban a Zrínyi hős haláláról írt pályázatátért 1. díjként kereszttestvére, a bálványként imádott Jókai Mór Magyarok története című könyvét kapta, s akkor A gyerekvilág a múlt hónapban címmel már állandó rovata volt ott. 16 évesen megjelent elbeszéléskötetét ezután számos nagy hatású, érzékeny, megindító írás követte. Érettségi dolgozatában egy felnőtt komolyságával írta: „Csak az a nemzedék életrevaló, mely híven betölti elődei nyomát.“ Ehhez tartotta magát későbbi élete folyamán is.
            Beöthy professzorról ismert volt, hogy jogi egyetemi tanulmányai alatt is legszívesebben csak Toldy Ferenc irodalmi előadásait hallgatta. Később Bécsben is tanult két évig az egyetemen, majd Münchenben, ahol Benczúr Gyulával jó barátok lettek. Kéky Lajos jól ismerte a 74 éves professzor szakmai életútját. Mivel éveken át kollégák is voltak a budapesti egyetemen, s Beöthy 1876-tól a Kisfaludy Társaságnak tagja, 1879-től titkára, majd 1900-tól elnöke lett, gyakran találkoztak. Rajongott öreg barátjáért és tanáráért. Tudott róla olyan apróságokat is, hogy 1871-ben számfogalmazóként kezdte a pénzügyminisztériumban, s több folyóiratnak volt szerkesztője vagy belső munkatársa, mint pl. az Athenaeum, a Pesti Napló, Ország–Világ, Magyar Ember Könyvtára, Családi Kör, Vasárnapi Újság, Figyelő, Hon, Nemzeti Hírlap, Századok, A Kisfaludy Társaság Évlapjai .
            De az is köztudott volt, hogy 1875-től 1882-ig a terézvárosi Reáltanodának[1],majd 1878-tól a Pázmány Egyetemnek kevés olyan lelkiismeretes, szakmáját hivatásként művelő tanára van, mint Beöthy Zsolt. Greguss Ágost méltó utódjának tartották az esztétika tanszéken. Beke Manó, a neves matematikatanárrá vált tanítvány is hálás szívvel úgy emlékezett a nagy tudású tanárra, mint akinek tanításából lelkesség és közvetlenség áradt, s akinek formás mondatokban, színes képekben megfogalmazott gondolatait igazi gyönyörűség volt hallgatni.
            Nem véletlen tehát, hogy 1882-ben Beöthy professzort a Tanárvizsgáló Bizottság tagjai közé választották, majd annak húsz éven át elnöki tisztét is betöltötte. 1881-től a Budapesti Philologiai Társaság alelnöke, 1890-től a Középiskolai Tanárképző Intézet igazgatója. 1883-ban az Országos Közoktatási Tanács tagja, majd 1896-ban ügyvezető elnöke lesz. 1903-tól 1918-ig országgyűlési képviselő, a főrendiház tagja. 1908-tól Kozma Andorral, a Kárthágói harangok költőjével együtt a Petőfi Társaság tiszteletbeli tagja. 1909-től még a pápai református főiskola világi gondnoka is volt.
            Ahogy bandukolt Pest utcáin, Kékynek eszébe jutott egy anekdota, amelynek főszereplője Beöthy Zsolt volt. Azt mesélték a hallgatók, hogy nála a tanári vizsgálat eredménye attól függött, hogy a reggeli szivarja hogyan szelelt. Az anekdota szerint Beöthy egy nap ezt a tételt adta fel a vizsgáztatott diáknak: „Beszéljen Arany balladáiról!” A jelölt hallgatott, és tanára további sürgetésére sem szólalt meg. Néhány perces faggatás után Beöthy felháborodottan kiáltott fel: „Be van fejezve a vizsgálat. Tessék távozni!”. A makacs jelölt azonban ekkor megszólalt: „Kérem, a szabályzat szerint a vizsgálat fél óráig tart, tehát nekem jogom van további kérdésekhez!” Beöthy, mérgét visszafojtva, csak ennyit mondott: „Ám legyen. Nekem azonban jogom van azt kérdezni, amit akarok. Beszéljen Arany balladáiról!” Hallgatás. „Beszéljen Arany balladáiról!” Megint hallgatás. „Beszéljen Arany balladáiról…”[2]
            Kéky tanár úr fejét csóválva elmosolyodott az eszébe villanó történeten. Mi mindenre képesek a lusta diákok! Csodálta az öreg professzort életútjáért, a közép- és felsőfokú oktatásban évtizedekig irányító szerepet betöltő ténykedéséért, gazdag közéleti tevékenységéért.
„Honnan merített annyiféle tevékenységhez erőt?“ – morfondírozott magában. –„Hiszen 1877-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1884-ben rendes tagjává, 1892-ben igazgató tagjává választotta, majd 1910-től 3 évig annak alelnökeként dolgozott. 1879-ben az Irodalomtörténeti Társaság tagja, majd 1913-tól tiszteletbeli elnöke, a Földrajzi Társulatnak is tagja lett. 1880 és 1889 között a MTA Könyvkiadó Vállalat vezetője.
1895-ben Beöthy szervezte meg az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumát[3], miután Wlassics Gyula miniszter megnyitotta az egyetemet a nők előtt. Magyarország első leánygimnáziumának első kurátora Beöthy Zsolt, első igazgatója Pályi Sándor volt. Az Országos Nőképző Egyesület törekvéseinek eredményeképpen, az egyesület budapesti felsőbb leányiskolájában, fejlett nyugati és északi államokat követve 1896-ban megnyílt az első leánygimnázium. Legelőször az Egyesült Államokban ismerték el a nők szabadságjogait, így 1895-ben a tanítóságon kívül köztisztviselői karriert futhattak be a postánál, a kincstárnál, a hadügyminisztériumban, a tengerészetnél, a bíróságoknál, s ezrekre rúgott a nőorvosok és nőügyvédek száma, ezen kívül a tudományban is többnek előkelő szerepe volt már.
Hasonlóan nagyon előrehaladt volt a női emancipáció Angliában; orvosok, a tudós társaságok tagjai, tanárok, gyárfelügyelők között sok nő van; Olaszországban és Ausztriában főleg az orvosi egyetemek vannak nyitva a nők előtt. Franciaországban már 1863 óta tanulhatnak a nők az egyetemen, s közülök sokan megszerezték a doktori címet. Míg Németországban még csak várták a nők, hogy előttük is megnyittassanak az egyetemek. A leánygimnázium tanterve főbb vonásaiban megegyezett a fiúgimnáziumok tantervével, de itt görög nyelvet nem, latint is csak az ötödik osztálytól kezdve tanítottak. A tantervben szerepelt az ének, a rajz és a kézimunka oktatása is. Az itt szerzett érettségi bizonyítvány birtokában a leányok is folytathattak felsőfokú tanulmányokat; 1895-től tanulhattak nők a bölcsészeti, az orvosi és a gyógyszerészeti karokon.”
            Kéky útja éppen a Nemzeti Múzeum mellett vezetett. Itt megállt egy pillanatra. Gondolatait ez a hely is a professzorhoz fűzi. A múzeum lépcsőzete bal mellvédjének falában egy emléktábla hirdeti, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én "e helyről szavalta el" a Nemzeti dalt. A Nemzeti dal múzeumkerti hagyománya szinte egyidős a forradalommal. Azt Kéky még nem tudhatta, hogy a szép és nemes hagyomány tévedésen alapul, hiszen a múzeum udvarán tartott népgyűlésen Petőfi Sándor csak egy rövid buzdító beszédet tartott. A távolabb álló, őt rosszul halló lelkes tömeg gondolhatta, hogy szaval. 1898-ban, az 50. évfordulón vetődött fel először annak gondolata, hogy emléktáblát kellene állítani itt. Az emléktábla költségeinek fedezésére a Bölcsészhallgatók Segélyező Egyesülete indított gyűjtést. Az aranyozott betűkkel kivésett márványtábla ünnepélyes leleplezésére csak 1900. március 15-én kerülhetett sor. Az emléktábla állítás ötlete Beöthy Zsolt irodalomtörténésztől származott, talán ő fogalmazta annak szövegét is.
            „Milyen emelkedett hangulatban zajlott is a  Petőfi-emléktábla avatása!“ – gondolt vissza a történtekre Kéky Lajos. „Az ünnepség Ónody Jenő joghallgató szavalatával kezdődött, csak úgy zúgott a Nemzeti Dal, majd ezt Vörös Béla bölcsészhallgató ünnepi beszéde követte. Ezután leplezték le az emléktáblát. A tábla láttán a tömeg percekig tartó éljenzésbe kezdett. VégülHanzséros Bálint szavalta el erre az alkalomra írt ódáját. Be szép is volt! Ki tudná számba venni azt a sok ünnepséget, megemlékezést, amelynek Beöthy Zsolt szervezője, szónoka volt?“ Ilyetén gondolatokkal indult tovább nagy léptekkel.
            Kolozsvár városa pályázatot írt ki egy Mátyás-emlékmű felállítására, ennek első díját Fadrusz János nyerte. A felséges királyt és vezéreit ábrázoló szoborcsoport az 1900-as párizsi világkiállításon aranyérmet nyert. Az emlékművet 1902. október 12-én avatták fel fényes ünnepség közepette. A szobrászt József főherceg vaskorona renddel, a város díszpolgársággal és egyetemi doktori címmel tűntette ki. Múzeummegnyitás, épületfelavatások, emlékkönyv megjelentetése tették emlékezetesebbé a pillanatot. Szeptember 18-án Zilahon is szép ünnepségre került sor. A vármegye főispánja éppen a megmintázott hős, „az árvízi hajós” fia, ifj. báró Wesselényi Miklós. Ki találhatott volna jobb ünnepi szónokot Beöthy Zsoltnál, a kor vezető irodalomtörténészénél? Mily rövid is az élet! Az ünnepségek után Fadrusz alig egy évet élt: 1903. október 26-án negyvenöt éves korában ragadta el a halál. „Ha lélektanilag vizsgáljuk a ragaszkodásnak, a kegyeletnek azt az érzését, mellyel boldogult Erzsébet királynénk iránt minden magyar ember viseltetett: úgy érezzük, hogy ez az érzés olyan rokon a vallásos áhítattal, hogy csak az áhítat képeivel fejezhető ki igazán" [4]– mondta Beöthy Zsolt 1903-ban, Fadrusz Jánosról írt nekrológjában, a szobrásznak a budapesti emlékmű pályázatára beadott terveit méltatva.
Ha már 1902-ben vagyunk, ne feledjük: ez évben Beöthy Zsolt kezdeményezésére, Fábry János kereste meg Ferenczy Istvánnak, az 1856-ban betegségben, szegénységben meghalt egykori híres szobrász, Csokonai és Kölcsey megmintázójának jeltelen sírját. A minisztérium elrendelte exhumálását, s hamvait a rimaszombati református templom kriptájában helyezték el, a Hevessy Pál restauálta Eurydiké-szoborral együtt. A templom külső falában bemélyesztett fülkében helyezték el Ferenczy carrarai márványból készített mellszobrát. Vaszary László alkotását 1909-ben avatták fel, a beszédet Beöthy Zsolt akadémikus tartotta.
Beöthy Zsolt a budapesti egyetem bölcsészkarának 1890-től 5 éven át dékánja volt. Mikor 1915-ben az egyetem rektora lett, s nyakába tették a rektori aranyláncot, e szavakkal köszönte meg: „Legmélyebb megindulással azokat köszöntöm, akik nincsenek itt.“ [5] A háborúból visszatért diákokért gyűjtést szervezett.
Mennyi mindent tett Beöthy professzor az írókért is! Mikszáth Kálmánnak, a közkedvelt nagy írónak 1910-ben összesen 643 holdat vásároltak meg Pusztaberki és Borosberény határában 117 865 korona értékben. A birtok adománylevelét 1910. május 16-án, a felejthetetlennek bizonyult jubileumi ünnepségen adták át. Beöthy Zsolt így kezdte beszédét: „Nagyságos urunk! A tisztelettel alulírott bizottság, amelynek az a feladat jutott, hogy a Nagyságodnak negyvenéves írói jubileuma alkalmából a nemzet hálájának méltó kifejezéséről és megörökítéséről gondoskodjék, azzal vélte szép misszióját az ünneplő nemzet közmegelégedésére teljesíteni, hogy Nagyságod anyai ágon való őseinek birtokát művei jubiláris díszkiadásának jövedelméből nemzeti ajándékképp megszerzi Nagyságod számára.”[6]
Mindezt a jubileumra megjelent Mikszáth összes munkáit felölelő sorozat jövedelméből. Joggal mondhatjuk tehát, hogy a magyar olvasók ajándékozták meg Mikszáthot a horpácsi birtok újabb részeivel. Mikszáthot teljesen meghatotta a látvány. Juhaklot láttak, juhászházat, óriási diófát és még terebélyesebb, hatalmas termésű gesztenyefát s egy csodálatos tölgyes hegyoldalt. S ott volt a Kámor-patak, amelyről egy legeltető öreg gulyás rögtön egy mondát is mesélt a feszülten figyelő írónak és kíséretének, aki megkérdezte, honnan ered a forrás vize? „A sötét Kámorból – felelte a tinós, és azt hiszem, kissé lenézett bennünket, hogy ezt nem tudjuk. – Bizony, a fekete Kámorból, azt mondják, hogy azért langyos, mert a hegy belsejéből jön, ahol nagy tűz van, mert a boszorkányok nagy katlanokban főzik a rossz lelkeket.”6– emlékezett vissza Mikszáth, aki egyébként is nagyon szeretett beszélgetni a horpácsi gazdákkal, szívesen hallgatta babonáikat, legendáikat, s ha meséltek, mindig meg is jutalmazta őket.
Mikszáth hálával teli válaszbeszédében jogos büszkeséggel említette, magyar író ilyen ajándékot még nem kapott a nemzettől: „…így lehetne mesélni tovább, ha nem várna rám az a kötelesség, hogy egyenkint is megköszönjem ezt az ünnepet, amelyhez foghatót nem is gondoltam ki soha. Hogy megköszönjem Beöthy Zsoltnak, aki elém hozta az ország ajándékát: sót és kenyeret. A sok attikai só a beszédében volt; a kenyér benne van valahol a földben, a kis domíniumban. De vajon gondolta-e a demokrata Beöthy Zsolt, aki egész életében ha nem is küzdött, de legalább beszélt az oligarchia ellen, hogy új oligarchát teremt?”6 Később Mikszáth számára az olvasói, tisztelői szerte az országból kedves ajándékul facsemetéket küldtek, hogy azokat Horpácson elültethesse. De a nagy anekdotázó május 28-án örökre lehunyta szemét.
Nagy ünnepe volt Nagykőrösnek 1910. szeptember 25-e. Akkor leplezték le Arany János szobrát, Stróbl Alajos alkotását. Az ünnepségen Ádám László, Beöthy Zsolt, Szabolcska beszédeit követően 44 testület koszorúzta meg a szobrot.
Az egyik legviszhangzóbb ünnepséget 1911. november 19-én rendezték Miskolcon Lévay József Kisfaludy társasági tagságának ötvenedik évfordulója alkalmából. A költő 86. születésnapjára időzített nagyszabású ünnepségen ott volt az értelmiség színe-java. A Mikes költőjeként ismert agg poéta jubiláris ünnepélyének fő attrakciója a Kisfaludy Társaság díszközgyűlése és felolvasóülése volt. A város zászlódíszben várta a nevezetes napot. A reggeli gyorssal érkező grand litterátorokat népes küldöttség várta a pályaudvaron. Nagy Ferenc polgármester köszöntő szavai után az írók, vendégek hosszú kocsisorban vonultak végig a városon az ünnepség helyszínéül szolgáló Korona Szállóig. Tizenegy óra után Beöthy Zsolt vezetésével küldöttség ment az ünnepeltért. Lévay József Hunyadi utcai virágos kis otthonától a Koronáig diákok álltak díszsorfalat. Az ősz poéta láttára egekig hangzó éljenzés zúgott föl a lelkes ifjúság soraiból. A könnyekig meghatódott ünnepeltet valóságos diadalmenetben kísérték végig a városon.
Az ünnepségen negyvennégy intézmény és egyesület képviseltette magát. A zsúfolásig telt díszterem káprázatosan szép látványt nyújtott. A csupa virág pódium közepén állt Lévay virágokkal ékes karosszéke. Amikor az ünnepelt belépett, percekig tartó taps és éljenzés fogadta, majd az egyesült miskolci dalárdák elénekelték a Himnuszt. Az ülést Beöthy Zsolt nyitotta meg. Költői hasonlatokban gazdag, pátosszal teli beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy a Kisfaludy Társaságnak közel nyolcvan éves történetében ez volt az első eset, hogy hivatalos székhelyén kívül tartotta ülését.
Az ünnepséget a hivatalos megemlékezések rangjára emelte az, hogy nemcsak pályatársai, barátai és tisztelői köszöntötték az agg költőt. Nagyrabecsülésének jeleként őfelsége a magyar király kitüntetést adományozott neki, Borsod vármegye közgyűlése és Miskolc város pedig tisztelete és hódolata jeléül díszpolgárrá választotta. A köszöntések után Beöthy Zsolt nyitotta meg a Kisfaludy Társaság ünnepi felolvasóülését. A Korona Szálló nagytermében rendezett 200 terítékes magyaros díszebédet a költő kedves étkeiből állították össze. Az ebéd végén az ünnepelt emelkedett szólásra: Ötven év emléke s a mai szép nap lélekemelő hatása ösztönöz: újra meg újra kifejezni köszönetemet a Kisfaludy-Társaság minden egyes tagja iránt, hogy életem alkonyára ezt a gyönyörű esthajnalt varázsolták. […] Köszönetemet a Közművelődési Egyesület fáradhatatlan buzgalmú elnökének, Balogh Bertalannak, aki ünnepélyünk tapintatos és sikeres rendezésével érdemeit gyarapította. Poharat emelek mindnyájunk jólétéért, de mindenek fölött […] azért, aki ma az én ősz fejemre ékesen szóló ajkával a legszebb hervadhatatlan koszorút fűzte, Társaságunk elnöke, Beöthy Zsolt sokáig éljen.[7] A sajtótudósítások szerint az ünnepelt poétikus szavait áhitattal hallgatták végig, majd megindítóan szép jelenet következett: Amikor Lévay befejezte tósztját, Beöthy Zsolt szíve mélyéig meghatva felállott és meghatottan Lévay felé fordult. Egy pillanatig végtelen szeretettel nézte a nagyszerű öreget, majd két karjával átölelte és megcsókolta a száján. A közönség körében sok ember szemében megcsillant a könny. Miskolc város történetében az egyik legszebb nap volt ez.
Hogyan rótta le háláját a társadalom azért, amit érte Beöthy Zsolt tett? Írói munkájának jutalma mi volt? Az 1895-ben írt A magyar irodalom kistükre hét kiadást ért meg. Az ötödik kiadásért a Kisfaludy Társaság Greguss-jutalmát nyerte el. Szinte minden fontos testületbe beválasztották. A tragikum c. munkájáért a Magyar Tudományos Akadémiától kétszáz aranyat kapott a Karácsonyi-díjjal. Az 1888-ban írt A szépprózai elbeszélés a magyar irodalomban c. monográfiájának jutalma a Kisfaludy Társaság száz aranya volt.1899-ben írói, művészi érdemeiért „Pro litteris et artibus“ (Művészetért és tudományért) díszjelvénnyel jutalmazták. Komárom díszpolgárrá választotta. 1908-ban a Nemzeti Múzeum nagytermében a Kalazantinum[8] küldöttsége díszes albumot nyújtott át a 60 éves Beöthy Zsolt professzornak egyetemi tanárságának 25 éves jubileuma alkalmával. 700 oldalon köszönték meg tanítványai, tisztelői és barátai az irodalom vezérének, a kitűnő szónoknak a magyarságért végzett odaadó munkáját. „Ez az üdvözlés egyik legkedvesebb volt számomra az üdvözlések tekintélyes sorában.“– mondta elfogódottan.
Megható ünnepélyek sora szerte az országban. Kéky Lajos gondolatai csapongtak a sok emlék közt. 1904. A „nagy mesélő“ nagyszabású temetésének éve. Jókai testét a Nemzeti Múzeum előtt ravatalozták fel. Ott, ahol tíz évvel korábban Kossuth Lajost búcsúztatta, s ahol Petőfi mellett szavalt 1848. március idusán. Búcsúbeszédet Berzeviczy Albert kultuszminiszter és Beöthy Zsolt mondtak felette. Koporsóját nemzeti színű selyemtakaróval borították, üveges gyászhintóra tették, és több tízezres tömeggel indultak a Kerepesi temető felé, ahol a komáromiak nevében Tuba János búcsúzott a nemzet halottjától. Majd Csóka Józsi komáromi cigányprímás zenekara húzta el az író kedvenc nótáit. Sírját – kívánsága szerint – komáromi kapufájából készült egyszerű fakereszt és felirat jelezte: "Jókai Mór 1825–1904". A hálás utókor azonban márványemlékművet emelt a nagy írónak. Az elégedetlenkedő Gárdonyi Géza a következőket írta a temetésről az Aranymorzsákban:
“Nem volt jól rendezve. Nem volt feltüntetve, hogy író. Senkinek nem jutott eszébe, hogy minden könyvét egy ifjú vitte volna vánkoson: száz ifjú s egy vitte volna a tollát, kalamárisát. Az érdemrendjeit vitték vánkoson. Nem az volt az ő érdemjele, hanem a könyvei, meg a tolla.“
„Jókai emlékét méltóképpen ápolni kell!“– gondolta magában Beöthy. De nem csak az ő szívében fogalmazódott meg ez a gondolat. Alapy Gyula vármegyei levéltáros indítványára a komáromi művelődési egyesületek egybeolvadásából a Vármegyeháza zsúfolásig telt dísztermében megszületett a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület. „Városunk kulturális életének maradandó emlékű napja 1911. március ötödike. Vármegyénk és városunk intelligens közönségének, közéletünk és társadalmunk vezető férfiainak jelenlétében e napon alakult meg a Jókai Közművelődési és Múzeum Egyesület, mely a közművelődés céljainak hűséges szolgálatát tűzte ki feladatul maga elé... Az alakulásnak különös jelentőséget kölcsönzött az a felette kedvező körülmény, hogy az egyesület ezen első ülésén az alapvető munkában magyar nemzeti irodalmunk egyik kimagasló nagy alakja, Beöthy Zsolt. min. tanácsos, a Kisfaludy Társaság elnöke s az MTA alelnöke is részt vett, ki az alakuló ülést vezette, s az elnöki tisztet töltötte be. Az ő kiváló egyénisége a legnagyobb garancia arra, hogy a megalakult egyesület hasznos és eredményes munkát fog végezhetni...Komárom halhatatlan nagy fiának, Jókainak nevével indul el útjára az új egyesület – az ő ragyogó neve, fényes szelleme legyen vezérlő csillaga mindazoknak, kik a sokra hivatott egyesület kulturális munkájában részt vesznek...“[9]– olvashatjuk a krónikákból.
Beöthy Zsolt megköszönte az iránta tanúsított bizalmat. Kijelentette, hogy örömmel vesz részt a Jókai Egyesület munkájában, mely nemes feladatául Komárom kultúrális kincseinek összegyűjtését, megőrzését valamint a nemzeti értékek Komárom városával való megismertetését tűzte ki maga elé. Beöthy megvallotta, hogy a magyar kultúra és  szülőföldje iránt érzett hű szerelme ösztönzi arra, hogy a mozgalom e fontos céljainak megvalósítását elősegítse. Beöthy Zsolt hangsúlyozta, hogy Jókai neve elegendő biztosítéka lesz a mozgalom kiváló szellemben történő működésének. Javaslatára egyhangúlag Alapi Gyula dr.-t választották meg titkárnak, majd a jelenlévők az
Alapi Gyula dr. által előterjesztett alapszabályokat egyhangúlag elfogadták. Domány János kir. tanácsos, polgármester köszönetet mondott Beöthynek a szervezésben végzett kiváló munkájáért és kérte, hogy támogatását a jövőben se vonja meg az egyesülettől. Ezután Beöthy Zsolt elnök az alakuló ülést bezárta.
            Beöthy Zsoltnak érdeme volt a „Komárom” című folyóirat megindításában is. A Jókai Egyesület önálló sajtófórumát Beöthy Zsolt a következő szavakkal bocsátotta útjára: Jókainak nemcsak neve ragyog előttünk, hanem példája is. Mi is arra törekszünk, hogy Komárom múltjának, emlékeinek, földjének, természeti, gazdasági és művelődési viszonyainak kutatásával, földerítésével és ismertetésével részt vegyünk a nemzeti művelődés nagy munkájában...”9
Komárom további jelentős kultúrtörténeti eseménye volt 1913-ban a komáromi múzeum és könyvtár épületének felépítése. A Jókai Egyedület igazi küldetését Trianon után teljesítette be, amikor a 98%-ban magyar lakosságú Komáromban – irodalmi előadás, képkiállítás, hangverseny, szabad fórum keretében – a nemzettudat megélésének egyetlen lehetőségévé vált.
Miközben a Hold egyre nagyobb darabokat harapott le a Nap testéből, Kéky a Dunapart felé vette útját. Egy monumentális kép úszott lelki szemei elé: a magyar hajóépítés mind a mai napig legnagyobb alkotása, a 151m hosszú, 20 000 tonna vízkiszorítású Szent István csatahajó, melyet 1914. január 18-án bocsátottak vízre a Ganz – Danubius Hajó- és Gépgyár Rt. fiumei hajóépítő telepén. A Mária Terézia királyi főhercegnő által megkeresztelt hajó utolsó parancsnoka Horthy Miklós sorhajó kapitány, későbbi ellentengernagy volt. Igazi ereklye a hajó magyar zászlója, melyet Rákosi Jenőnek, a Magyar Hírlap főszerkesztőjének felkérésére az Országos Iparművészeti Iskola tanára, Heilbing Ferenc tervezett és rajztanárnők, ügyes kezű lányok, asszonyok készítették. Benczúr Gyuláné, nagy festőnk felesége az 1848-as időkből való komáromi zászlószalagnak két tenyérnyi darabját ajánlotta fel ereklyeként, melyet a zászlóba bedolgoztak.
            A hajó parancsnoki tanácstermében helyezték el a Magyar–Adria Egyesület ajándékát, a Sződy Szilárd szobrásztanár által készített Szent István bronz plakettet és a Palka József készítette négy, Szent István életéből vett jeleneteket ábrázoló üveg oltárképet. A bronz plakett szövegét Beöthy Zsolt fogalmazta meg:
Amilyen szerencsével indította Szent István hazánk hajóját a történelem tengerére, az a szerencse kísérje őfelsége hajójának minden útját. A Magyar–Adria Egyesület.”
            A Szent István csatahajó 1918. június 9-én indított bevetése a kedvezőbb békekötési feltételek kicsikarását célzó utolsó háborús erőfeszítések egyike volt. Horthy, mint flottaparancsnok, vezérkarával kidolgozta a "Korfu" tervet, mely szerint a Szent István és három testvérhajója: a Viribus Unitis, a Tegetthoff és a Prinz Eugén, továbbá kísérő hajóik szétzúzták volna az ottrantói tengerszoros blokádját. A két flotta-egység második csoportját azonban 1918. június 10-én hajnalban 3 óra 37 perckor gyorsnaszádok támadták meg és Premudától délnyugatra 10 tengeri mérföldre a Szent Istvánt végzetes torpedótalálatok érték. Két és félórás küzdelem árán sem sikerült a hajót megmenteni és a Rövidi Maxon Róbert elsőtiszt vezetésével a hajófenékben hősiesen dolgozó, túlnyomórészt magyar fűtő személyzettel a hajó, a hajó elsüllyedt. Az 1.200 főnyi személyzetet – 89 fő kivételével – a kísérő torpedórombolók megmentették. A hajó megfeneklett...
            A Szent István csatahajó, a megállíthatatlan fejlődésbe és az emberi alkotókészségbe vetett töretlen bizalom jelképe, a politikai önállóság és az osztrák államféllel egyenrangú nagyhatalmi státusszimbóluma. A magyar sors jelképe. Az ország hajója. A nemzet hajója. A Felvidék hajója. Az élet hajója.
            Komárom és a Felvidék sorsa? A város és az országrész a trianoni béke következtében Csehszlovákiához került.
„Így következett el 1920. jún. 4., a trianoni béke aláírásának napja. Ezen a napon jelent meg először a csehszlovák kormány képviseletében intézetünkben a csehszlovák főigazgató… Jún. 5-én egy miniszteri tanácsos elnöklete alatt nagy németnyelvű konferencia volt az új tantervre való áttérésről. A kormány kierőszakolta, hogy az érettségi vizsgálatot már ebben az évben a cseh rendtartás szerint tegyék le diákjaink. A magyar történelmet törölték, helyébe a csehszlovák történelem került. Hiába volt minden érvelés és tiltakozás. A készületre egy hónapot adtak, júl. 5-én és 6-án meg volt az érettségi. Jún. 9-én újból megjelent a főigazgató, összehívta a tanárokat, és azt követelte, hogy egy óra alatt döntsön, leteszi-e a hűségesküt, vagy nem? De ha megtagadja, akkor el kell hagynia a várost, az intézetet becsukják, a diákságot pedig az év végén bizonyítvány nélkül szélnek eresztik…Az akkori tanárok lenéztek az udvarra, látták a játszadozó, mit sem sejtő gyermeksereget, a szívük megtelt fájdalommal, féltéssel, hősi elszántsággal, és kijelentették, hogy leteszik a fogadalmat, vállalják a kisebbségi sorsot, maradnak.”[10]– Írták a történetírók a komáromi gimnázium sorsáról.
            Az élet hajója. Hogyan hálálta meg a köz azt a sok jót, amit érte Beöthy Zsolt tett? A világégés után forrt a világ, forrongott az ország. 1918-ban az őszirózsás forradalom győztes erői a Budapesti Tudományegyetemre is igyekeztek kiterjeszteni a hatalmukat. Az európai egyetemek középkorban kivívott önrendelkezési jogából következett, hogy a karok demokratikus szavazással választották és hívták meg a tanáraikat. Az ősi szokásjog lehetővé tette, hogy az oktatókat – a politikai széljárástól és erőviszonyoktől függetlenül – tudásuk, szakmai rátermettségük alapján válasszák ki. Ezért az egyetemek féltékenyen őrködtek autonómiájuk fölött.
            Kunfi Zsigmond, 1919. január 22-étől Károlyi Mihály kormányának szociáldemokrata közoktatásügyi minisztereként mindent elkövetett, hogy elvtársai és saját szájíze szerint reformálja meg az egyetemet, és saját embereit juttassa katedrához. Bár az egyetem közvetlenül nem vett részt a politikai csatározásokban, de érezhetően nemzeti alapon állt. Ez egyebek közt abban is megnyilvánult, hogy Beöthy Zsolt a bölcsészkar megbízásából szózatot szerkesztett Magyarország területi integritása védelmében. Kunfi először a jogi karon indított támadást. Három lépcsőben, a kar megkérdezése nélkül nevezett ki tanárokat, köztük Rónai Zoltánt, Varga Jenőt és Ágoston Pétert, a kommün leendő népbiztosait, Vámbéry Rusztemet és Jászi Oszkárt. Következő lépésként Kunfi január 25-én, már felháborodástól izzó légkörben, a bölcsésztudományi karra nevezett ki tanárokat a kar megkérdezése nélkül. Március 26-án a bölcsészettudományi karon húsz oktatót mentett fel állásából, köztük Beöthy Zsoltot. A tekintélyes tudós nyugalomba vonult, és Babits Mihály lett az utóda. 1919. január 16-án Hatvany Lajos Beöthy Zsolt és a többi nyugdíjazott tanár védelmére kelt. A professzorok is kiálltak kollégáik mellett. Az egyetem nem nyugodva bele évszázados jogai megcsorbításába, tiltakozásul nem akarta fölesketni a kinevezett tanárokat. Válaszul Kunfi 1919. február 2-án felfüggesztette az egyetem autonómiáját, s élére leghűségesebb szövetségesét, Jászi Oszkárt nevezte ki kormánybiztosnak. Olaj volt a tűzre, hogy a miniszter pár nappal korábban még az egyetem autonómiáját a legmesszebbmenőkig védő törvény mielőbbi megalkotását ígérte. Kunfi intézkedései, szószegése értelmiségi körökben óriási felháborodást keltett.
            1920-ban Beöthyt Haller miniszter a Tanárvizsgáló Bizottság székéből is elcsapta.
            „Mi lett a jutalmam, mikor kiszolgáltam?
            A generális megveregette vállam.“
– szomorkodott Petőfivel Beöthy.
„Minden összeomlott, amiért egy hosszú életen át dolgoztam!“– tört ki belőle a keserűség.
            Így 1922 márciusának utolsó keddjén a világtól félrehúzódva, magányosan ette a nyugdíjas tanárok keserű kenyerét az öreg Beöthy Zsolt professzor. Az ő romantikusan mindvégig elvhű lényét, előkelő egyéniségét a századforduló előtti Magyarország optimisztikus és reményteljesen tevékeny levegője éltette. Amikor a magyarság szélesebb rétegeiben eszmélt rá önálló nemzet mivoltára. Ezt a korhangulatot tükrözte vissza csodálatos szépségű írásaiban, pátosszal teli szónoklataiban. Ez határozta meg irodalomszemléletét, melynek hatása nagyon fontos, hiszen tanárnemzedékek műveltségét pallérozta soha nem múló lelkesedéssel, hogy azok éltessék tovább a nemzetet. Tankönyveit több emberöltő során haszonnal forgatták tanárok, diákok, tudósok, irodalomkedvelők egyaránt.
            A huszadik századi forrongó új magyar világ azonban már fullasztotta, Ady Magyarországa már nem volt az ő világa. Mivel ezt a világot nem értette, pontosabban álláspontjuk homlokegyenest ellenkezett egymással – hiszen Beöthynek sem világnézete, sem nemzeti irodalmi, sem történeti felfogása nem változott, sőt meggyőződése az  idők folyamán csak erősebbé vált –, napról-napra idegenebbül érezte magát ebben a világban. Úgy érezte, megszakadt az a folytonosság a nemzet irodalmában, amit ő annyira fontosnak tartott. Kétségbeesés, a magyarság jövőjéért való aggódás és reménykedés váltogatták egymást lelkében. A trianoni korszak lázas vergődései közben az ég egyre komorabb lett fölötte, s vele együtt hangulata is. Ahogy öregedett, lassan mindenki elfordult tőle. Munkái, gondolatai miatt egyre gyakrabban volt mások gúnyolódásainak céltáblája. De ezeken rég túllépett. Azt viszont fájlalta magában, hogy még a volt tanítványai is ritkán látogatták.
            1907 májusában egyikük, Oláh Gábor levélben érdeklődött tőle, hogy a Pap Károly debreceni tanárrá választásával megürülő pesti leánygimnáziumi tanszékre lehet-e neki reménysége. „Azt hihette megorroltam rá a Budapesti Hírlap 1907. március 31-i számában rólam megjelent cikkéért. –gondolta magában Beöthy.– Nem tudom, miért orroltam volna meg, hisz benne tevékenységem jelentőségét fejtegette. Ezeket írta rólam:
            »Szerintem Beöthy nagyságát mi sem mutatja jobban, minthogy a magyar irodalom még ekkor is az általa kijelölt úton jár, melynek legfőbb vonása a faji erők és jellemvonások rendíthetetlen hirdetése. Tanítása lényege: az irodalom a nemzeti lélekhez annál könnyebben talál utat, minél nemzetibb, s annál nehezebben, minél kevésbé az. Böethy tanári elhivatottsága ezt mintegy összefogja, egységbe rendezi személyiségét és tevékenységét. Tanítványa az egész nemzet, amelyet elsősorban kiváló szónoki képességeinek köszönhet. Beöthy mindenek előtt szónok.«
            Jóllehet, az Álmodó magyarok írója tanulmánya végére odaiktatta: »A rezgős fejű, utcákon mindig a falak mentén surranó, ideges, csudálatos szürke szemű, szép homlokú Beöthy Zsolt, aki akkortájt legszebben ejtette a magyar nyelvet széles Magyarországon. Folyt belőle a szó kiapadhatatlanul és zökkenés nélkül. Esztétikát és magyar irodalmat tanított. Esztétikában a formulában született bolond német esztétikusok nyomán libegett; de irodalomtörténetben való páratlan jártassága, s különösen finom boncoló szelleme, hasonlóságot egy csapásra észrevevő emlékezete: nagy tekintélyt szerzett neki az egyetemen.«
            De ez sem adhatott okot sértődésre. Csakugyan nem tehettem érte a pesti leánygimnáziumi tanárság dolgában semmit, mert pár hónappal azelőtt lemondtam már a kurátorságomról. Oláh remek verseket írt, kedveltem, ezért előadásaimnak kiadója lett a litográfiában. De mindig csipkedtem ezt az idegen neveket rosszul író jegyzetkiadót: »Ej Gábor! Csak jobban ért maga a versíráshoz, mint az idegen nevek helyes írásához.« Gábor egy szóval sem mondta, hogy haragszik, de talán azért igen bánthatta büszkeségét ez a kis szurkálás is.
 Olyannyira, hogy azt beszélte rólam az Arany emlékműnél tartott beszédem kapcsán, hogy  nem tudok már, sosem tudtam újat mondani, és hogy önmagamnak egy húsz évvel ezelőtti bekötött példányát olvastam fel. No, ez aztán tényleg rosszul esett.
            1908-ban Tóth Árpád is egy bökverset költött rám:
 
 » A drága kincs, a drága zsold,
alszik az isten s Beöthy Zsolt.«
 
            Isten látja lelkem, nem haragszom senkire sem. Pedig Fenyő Miksa is hányszor fordult ellenem. A Nyugat-beli 1913-ban megjelent írása szíven ütött. No, nem az a része, hogy kiváló szaktekintélynek tart. Hanem az, ahogy az újság karácsonyi számában megjelent, az utolsó tíz esztendő kimagasló irodalmi eseményeiről elmondott véleményemet támadta: »Beöthy Zsolt nyilatkozatával azonban egy kis baj történt. Tanári szórakozottságból-e, vagy más okból, Ambrus Zoltán nyilatkozata mellé került, s ez a szomszédság beteggé halaványította, valósággal leleplezte Beöthy Zsolt vérszegény, szempontok és ítélet híján való kijelentéseit.«
            Legszűklelkűbb korlátoltsággal, vakondok látókörrel vádolt, mert szerintem az utolsó tíz esztendőben, ha regény, akkor elsősorban Herczeg Ferenc, ha dráma és novella, akkor Molnár Ferenc, ha költészet, akkor Kozma Andor jut először eszembe, s Hermann Ottóban látom az igazi magyar tudós grandiózus képét. Elítél engem, mert más alapon ítélem meg a nemzeti irodalmat. »A szegény Beöthy Zsolton már úgysem lehet – Sic!- segíteni.«– írta. Magukban bizonyosan sokan konzervatívnak tartanak, meglehet, az utókor majd azt is szememre veti, hogy Aranyt is inkább epikája miatt tartom olyan nagyra, nem versei miatt. Oh, micsoda vagyok én Isten s emberek előtt, hisz csak a hazámért harcolok, küszködök, mindent őérte teszek. Boldog Isten, csak még pár hónapig erősíts, támogass, míg befejezem eltervezett munkáimat!“– töprengett és fohászkodott magában az öreg professzor.
            Természetesen Beöthy Zsoltnak számos híve volt, Laczkó Géza is védelmébe vette a Nyugat hasábjain.Pályájának dereka a minden áron lábra állni akaró XIX. századunkra esik. Munkás szorgalommal fog a dologhoz. Száraz, metodikus irodalomtörténetünkben keresi a lelket, vizsgálódó szeretettel kutatja a szépet, a magyar szépet. Nyesegeti a fattyúhajtásokat művészetünkben. Sokáig kíséri bíráló szemmel színmű-irodalmunkat... Tisztelem őt, mint a többieket, mert ott hagyták a meddő kacagányos búsongást; mivelhogy nem kaptak márványt az új épület kiépítéséhez, mintsem hogy fullasztották volna tettvágyukat, tehetségüket, elfogadták a téglát is; és építettek vele és tudtak vele építeni. Beöthy Zsolt olyan munkása ennek az időnek, hogy az épületnek alig van része, ahol ne tett volna le egy-egy sor téglát. Sokáig időzött az irodalomnál és szerető gondja éppen azok felé fordult, akiknek hazafiúi bánatát a kényszerű valóság szorítja a szív legmélyére.“– írta róla 1913-ban.
            „Bárcsak enyhíthetné valami fájó magányát! Rákosi Szidi, az ismert színésznő, a nagy szerelem. 5 szép, kemény, harcos év. Első házassága, amelyből két fia születik: László 1873-ban és Zsigmond két esztendővel később, 1875-ben. Hogy tulajdonképpen miért is bomlott fel a házasságuk, arról soha nem fog beszélni senkinek. A többi házassága közül egyik sem a hagyományos értelemben vett, nagy szerelem lezárásaképpen alakul ki. Mindig is valamilyen megmagyarázhatatlan különös tisztelettel viszonyul hozzá mindvégig és nem törődve mások mosolyával, minden egyes esetben, amikor házasságot szeretne kötni, először Rákosi Szidihez megy, megkérni ismét a kezét. Rákosi Szidi szinte már hagyományosan, természetesen elutasítja, és Beöthy Zsolt csak ez után veszi el a kiszemelt arát. Ismerőseik közül senki sem vette a bátorságot, hogy e furcsa szertartás oka felől érdeklődjön. A tunyogi Szűcs Gizellával kötött házassága is zátonyra futott. A harmadik asszony mellett talált rá a boldogság, a boconádi Szabó Aranka négy gyermekkel ajándékozta meg: Sándor, Kata, Klára és József. De szomorúság is költözött a szívébe. 1901. július 5-én elvesztette tehetséges színész fiát, Zsigmondot. László kitűnő színigazgató volna, ha nem verné örökösen kártyaadósságba magát. Legalább Lidike, László lánya eljönne őt felvidítani csilingelő szavalatával! Színésznő lesz belőle, az már bizonyos! Vagy Kata lányától való unokája, a Kairóban született 11 éves kis Horn Artúr látogatná gyakrabban! Hogy imádja az állatokat, galambászkodik is, meglehet komoly tudós válik majd belőle. Mennyi öröm is látnia őt! Ki lop majd napsugarat szívébe?“- sóhajt fel boldogtalanul.
            Már szinte ki sem mozdul udvarra nyíló szobácskájából. 1870 óta húzódó tüdőbetegsége nemrég újult erővel csapott le rá, a balatonfüredi kúra sem tudta egészségét feljavítani. Most ágyhoz láncolja egy influenzaszerű betegség. De dacolva orvosai tanácsával, nagybetegen is dolgozik. Rengeteg terve volt és van is még. Élete alkonyán romokban látta mindazt, amiért élt és dolgozott, s a törmeléknyi romok alól próbálta volna összekaparni azt, ami előre viheti a nemzetet, a romok alól kell összegyűjtenie élete munkájának emlékeit. Ezt akarta kiadni Romemlékek címmel. Ma délelőtt ennek előszaván dolgozott. „Talán az én régi írásaimnak is lesz még egypár olvasója.“– remélte szomorúan. "Mert csak a tested múlik el, de a lelked mélyében fogant Igaz Szó örökké zeng, mint az Égi hárfaszó..."
            Egyszerre csönget a postás. Hosszún és kitartóan, hisz tudja, hogy az öreg Beöthy bácsi csak lassan jár már. Csoszogását meghallván, köszönti illendően:
            – Jó napot kívánok, méltóságos uram! Levelet hoztam. Asszongya hogy, egy a Földrajzi Társaságtul gyütt, egy másik a Magyar Tudományos Akadémiátul, a harmadik meg dr. Szíjj Ferenctül, ajánlva. Itt tessék kedves lenni aláírni.
            – Jó napot kívánok, Jóska. Köszönöm szépen. Viszontlátásra!
            – Alá szolgája, méltóságos uram! Jó egészséget kívánok!
            Az öreg bebotorkált a levelekkel a szobába és válogatni kezdte őket. „ A Földrajzi Társaság bizonyára valami helyesírási kérdésben keres. Az Akadémia levelében pedig egy ülésre szóló meghívó lehet. Jóllehet tudják, hogy nagyon beteg vagyok már.“ Mikor a harmadik levelet meglátta, halovány arca ragyogott a meglepetés örömétől. Pedig rendszerint nyugodt volt, messze túl már a hirtelen indulatok korán. Mintha kedves városának virágoktól illatos finom levegője szállt volna vissza gyönge, fáradt tüdejébe, s a Duna lágy hullámain kényelmesen bukdácsoló vadkacsák képe tűnne elébe, s ringatózó csónakjaikon dunai halászok suhannának feléje. Visszaálmodta maga elé a dunamelléki városkát zeg-zugos utcáival, ismert ott minden fűszálat, a girbe-görbe utcákon a zörgetős kapujú, boltozatos tornácú, virágos ablakú hosszú házak sora, aprócska öregek, vidáman futkározó pajkos gyermekek látványa tárult elébe.
            Az egyik legkedvesebb ház szívének, ahol gyakran megfordult, szigorú szemöldökű apai nagyapja, a volt táblabíró, az első magyar Hajóbiztosító Társaság pénztárosa, Beöthy Gáspár három utcára nyíló Rozália téri háza. Félt a nagyapjától, annak ridegsége taszította, s mivel az nemigen nézte sokba az irodalmat, beszélniük sem nagyon volt miről. De a nagyanyja, az mennyire más volt! Az emlékek máig elevenen éltek benne.
            A levéllel mintha életre kelt volna a múlt. Komárom polgármesterétől jött a levél, a városi tanács és a Jókai Egyesület hazahívták édes, kedves, szívet melengető szóval. Megtudták, hogy nagybeteg s azt remélték, majd a szeretett város levegője, az Erzsébet szigeti madárdal, a rügyektől terhes fák látványa meggyógyítják súlyos bajából. A tanárok tanára csak mosolygott maga elé. Azzal a kissé méla, szomorgós, de végtelenül szeretetteljes mosollyal, amelyet akkor látunk az ember arcán, mikor érzi, tudja, hogy szívének szava elér ahhoz, akit illet. A hűséges hazafi férfiúi mosolya volt ez. Hogyan is tudna ő elutazni már, hisz fikarcnyi erő alig járja már át megfáradt csontjait. Halálos betegségben sorvadó gyönge teste megrázkódott. Egyszerre elszorította torkát valami forró gombóc, szúrta, csavarta, mígnem kitört belőle a zokogás. Zokogott, ahogy csak egy féfi tud, néma, fájdalmas zokogással. Tenyerébe temetve sápadt arcát, siratta az elveszett múltat. A magyarság ősi fészkét. Hazája katasztrófáját. Siratott mindent és mindenkit, akit elveszített.
            Hányszor ünnepelte születésnapját barátaival a komáromi Erzsébet sziget árnyas platán- és nyárfái között húzódó villájában! Valóságos Helikon volt ám az, ahol megfordult minden író, költő, a tudományos élet számos képviselője, aki csak számított, Jókai, Mikszáth Kálmán, Pósa Lajos, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Eötvös Károly és megannyi neves személyiség. Adomáiktól hangos volt a sziget. A 30–40 fős társaságból alig van már mutatóba egy-két barát is. A Beöthy-kertbe nem lép többé Jókai Mór, a hű barát sem. A Piétával és az őshazakutató Kőrösi Csoma Sándorral együtt, Jókai egy kiemelkedő gloriettben már hideg mellszobor csupán. 1918 szeptemberében 70 évesen járt utoljára otthon, ekkor tartotta a szigeten utolsó születésnapját, szívében tele szomorúsággal. Már csak néhány családtagja ülte körül az ünnepi asztalt. Pár hónap múlva Magyarország határait „kiigazították“, a polgármesternek írt legutolsó levelét e szavakkal zárta: „Száműzött barátja, ki számkivetésben élt, mert szülőföldjét nem láthatta viszont.“ Odakinn közben sötét hideg lett. A Nap szégyenében eltakarta arcát.
            Kései sovány ebédje húslevesből és főzelékből állt. Az állandóan kínzó köhögéstől étvágya is alig volt már. Lázas, törékeny testét ki is fárasztották az élmények, ebéd után kénytelen volt lefeküdni. Csak késő délután ébredt fel az álomtalan pihenéséből. Azután ölébe vette kopott, barna utazóbőröndjét, boldogságának hűséges, néma szemtanúját, s világjáró körútjainak gondosan megőrzött emlékeit kezdte szedegetni sorba. A szépnek, a tudásnak olthatatlan szomjúságú utazójának bágyadt lelkébe, kit az öregség, betegség, szegénység örökre elszakított a világlátás boldogságától, most a felfedezőutakra, vándorlásokra emlékezés feszült izgalma új erőt öntött.
            Ekkor toppant be hozzá váratlanul Kéky Lajos. Már ismerte a járást, s nem fárasztotta az öreget az ajtónyitással. Körüljártatta tekintetét az áporodott levegőjű  kis szobában. Semmi sem változott azóta, mióta legutóbb itt járt. Az ablak melletti dolgozóasztalon könyvek, jegyzetek, kalamáris. A szoba falait régi jó festők munkái díszítették. A barna komódon finom mívű útiemlékek, a fal mentén végig mennyezetig érő könyvespolcok roskadoztak a könyvtárnyi sok értékes könyv, magyar, angol, francia, német, olasz és orosz szerzők alkotásai alatt.
            A számtalan munka között helyet kaptak Beöthy Zsolt írásai is: mindezideig legnagyobb hatású, korszakos jelentőségű tankönyve és tanári kézikönyve, 14 kiadást is megért irodalomtörténeti munkája: A magyar nemzeti irodalom történeti ismertetésének két kötetes kiadása 1877–1879-ből. Mellette sorakoztak katonás rendben A szépprózai elbeszélés a régi magyar irodalomban 1–2. része 1886–1887-ből, Az irodalomtörténet elméletének 1905–1907-es kiadása, a háromkötetes A művészetek története 1906–1912-ből, Az egyetemi tanárképzés kérdéséhez 1894-es kiadása, akkor az Elbeszélések, Bíró Márton, Kálozdy Béla c. regények, Ráskai Lea, Színműírók és színészek, Színházi esték, A tragikum. A polcokon helyet kaptak Beöthy különböző tanulmányai is, mint pl. Beöthy Emlékezés Sebestyén Gyulára c. műve 1912-ből, Horatius és Kazinczy 1890-ből, az 1905-ben írt Jókai Mór emlékezete, Költők és hősök, Mikes leveleskönyve, Nemzeti értékeink a XIV. században, Széchenyi és a magyar költészet, Szépprózai elbeszélés a régi magyar idodalomban. Bordó kötésben ott állta hét kiadást megért A magyar irodalom kistükre, A névtelenek, valamint a Rajzok, Beöthy műfajhonosító munkája, továbbá számos más műve a Mesternek. A barna kötetek között elbújva húzódott meg Kéky egyik kedvence Beöthytől: a Régi nóták. Abban a Látogatás és A csavargó c. elbeszélések még az ő erős szívét is összefacsarták.
            Kéky futó pillantást vetett az ízléses antik bútorra, melynek sötétbarna kárpitja ellensúlyozta az ősz professzor betegségtől elgyötört fakó, beesett arcát. Csak dérlepte bajsza, mélyen ülő pici bogárszemei mosolyogtak fáradtan a váratlan látogatóra. 
            – Szép jó napot, méltóságos uram! Hogy szolgál az egészsége?
            – Szervusz, Lajos öcsém! De megtitulálsz te is. Köszönöm kérdésed, tengetem öreg napjaimat, amíg engedi az ég. Már kevéssel is beérem. Nekem már minden nap ajándék, ha ki tudom nyitni a szemem. A sok gyönyörű emlék tart még életben, melyeket életem során gyűjtögettem össze. Neked is azt tanácsolom, hogy sok szépet rakjál félre az emlékeidben.
 tört ki egy kínzó köhögési roham a betegen.– „Isten hozott, mi járatban vagy, fiam?“
            – Tiszteletem szerettem volna tenni. Nem zavarok-e?
            – Csak foglalj helyet. Az emlékeim rendezgetem. Meséltem-e már neked a kairói Hasszán mecsetről? Mily csodás épület! Ez meg itt a Chufu gúla, ahol elénekeltük a Szózatot. „Magyar nótákra ringott alattunk a teve a sivatag forró homokján. A mesés kelet, az álomvilág, ahol az emberi kéz diadalt ül az idő szaván, olyan örök, egyetemes ott minden, az ezredéves emlékek, áttekinthető szépségük, kolosszalitásuk ragyog a természet színeiben. Hallottad-e már a katarakták zúgását? Ahol a mélybe nyúló sziklák alatt suhan a víz tova, nem érzed, közel a veszély, a pusztító hatalom, csak azt tudod: közel a mindenható segítség, Isten.“[11]– az öreg tanár lelke szabadon szárnyalt messze, a Nílushoz talán. Kéky mosolyogva hallgatta újra a már sokszor hallott élménybeszámolót, majd közbevetette:
            – Professzor úr, majd elfelejtem, Mahler Ede, méltóságod által az egyetem rendelkezésére bocsátott egyiptológiai gyűjteményének gondozója, szívélyes üdvözletét és jókívánságait küldi. Üzenteti, hogy a jövő héten szeretné felkeresni Önt.
            – Mondd meg neki, hogy köszönöm és örömmel látom. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik a hallgatóknak a gyűjteményem. De hogy a további sorsa mi lesz, azt bizony nem tudom. Nagyon kedvelem az ókori egyiptomi kultúrát, történelmet. Az a cél is vezérelt, mikor összegyűjtöttem a 541 tárgyat, hogy azt diákjaink tanulmányozhassák. Bizonyára Te is láttad már a kis múmia alakú fakoporsókat a bennük fekvő múmiákkal, a kanopusokat, a múmia melldíszeket, a kis isten szobrocskákat, köztük Isis, Horus, Szekhmet továbbá Ámon, az istenek királyának szobrát, valamint Anubist és az usebti- szobrocskákat.
            – Hogyne, megnéztem már. Azt tudom, hogy Anubis a holtak sakálfejű istene, és az a kötelessége, hogy a holtak közvetlen közelében őrzőjük, védelmezőjük legyen. De azt nem egészen értem, milyen szerepük volt az usebti-szobrocskáknak.
            – Nos, ezek a múmia alakú kis szobrok a halott Osiris voltát hivatottak hangsúlyozni. Azért is található belőlük olyan sok, szinte minden sírba tettek belőlük a közép-birodalomtól kezdve. Ezek tulajdonképpen a halottasszobrok leszármazottjai. Az egyik legszebb usebti-szobrocska a gyűjteményemben világoszöld fajanszból való és Kr. e. VI–VII. századból származik. Mellén keresztbefont kezében tartja a szokásos földműveléshez szükséges eszközöket, bal vállán pedig magokkal teli tarisznya van. A testén levő felirat arra utal, hogy a szobor a túlvilágon kész minden nap gondoskodni majd a halottról. Látod, fiam, én is mondhatom: „Itt vagyok, Uram, kész vagyok minden nap.“ Nem tudhatom, mennyi szabatott ki rám.  – Majd így folytatta:
            – Európában Törökországon kívül szinte mindenütt jártam. Indiába még nagyon szeretnék eljutni. Aztán a szentpétervári Ermitage a Rembrandtokkal, be szép is, Istenem. Ez itt spanyol kép. Ez meg itt Nápoly, nézd, ez meg Velence, kedves városaim. Rómában a Sixtusban kedvencem Jeremiás alakja, a Capitoleumi múzeumban meg A haldokló gallus szobra. Oh, Firenze, az örökszép város! Csak még egyszer szeretném Flórencet látni! Tudod-e, hogy a régi Arx helyén álló ferencesrendi kolostor teraszáról a kilátás mily felségesen szép? Oh, a Madonna del Granduca, ez a legszebb kép a Pittiben. – Beöthy Zsolt mindig is biztos ítélettel, finom ízléssel, éles szemmel járta a világot, s vette észre benne az értékest.