Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Élet a végeken- Oláh György matematikatanár

2008.05.23
Sikk volt tudni a matematikát
Dátum: 2008-05-03 11:12 Szerző: szabadujsag

 2008-17, április 23.
Oláh György: Kisebbségi magyarként arra törekedtem, hogy előnyt kovácsoljak a kettős hátrányból
Szerző: Gyepes Aranka
Pedagógusainknak már huzamosabb ideje nem sok oka van a lelkesedésre és bizakodásra. Mégis vannak, akik ahelyett, hogy a Himnusz-béli balsors miatt keseregnének, teszik a dolgukat. Mert amíg iskoláinkban évről évre tucatszám zajlanak olyan, tehetséges diákok, tudóspalánták százait megmozgató események, mint a Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozó vagy a Felvidéki és a Nemzetközi Magyar Matematikai Verseny, addig nagy baj nem lehet. Ezek kezdeményezője és egyik főszervezője egy „nyughatatlan” nyugalmazott matematikatanár.

Alig eszméltünk föl a PISA-sokkból (közoktatásunk kudarca a nemzetközi tudásmérőben), javában dúl az oktatásügyi reform körüli csatározás, erre Oláh György tanár úr csak legyint: ő ezekkel a tömeges fölmérésekkel nem nagyon foglalkozott, a politika hullámzása sem izgatja különösebben, de annál inkább tűzbe jön, ha a fiatal tehetségek fölismerése és gondozása kerül szóba.

– Nézze, ennek a népnek a legnagyobb kincse a tehetsége. És a tehetség elásott kincs, amíg ki nem bontakoztatjuk. Nem siránkoznunk kell a megosztó határok fölött, hanem tenni, aprómunkával fáradozni a nemzet szellemi egyesítése érdekében. Rendszerek jönnek-mennek, a magyarellenesség tájainkon még jó ideig marad – a mi dolgunk az, hogy az adott lehetőségeken belül tegyük meg a maximumot – állítja meggyőződéssel.

– Bátyjával, Oláh Imrével a hatvanas években friss színt vittek a hagyományos matematikatanításba azzal, hogy elkezdtek a tehetséges gyerekekkel foglalkozni.

– Abból indultunk ki, hogy a magyar iskolában a gyerekeket nagyobb szaktudással kell felvértezni ahhoz, hogy egyenlő esélyekkel vágjanak neki az életnek. Délutánonként szakkörökben foglalkoztunk a tehetséges diákokkal, és ennek hamarosan meg is volt az eredménye. Abban az időben a felvidéki magyar iskolák nemhogy nem nyertek, de be sem kapcsolódtak a matematikai olimpiákba. Nekünk ’67-68-ban már olyan eredményeink voltak, amelyek okán a pozsonyi olimpiai bizottság képviselője nagy áttörésről beszélt a szlovákiai magyar matematikaoktatásban. A matematika szakkörnek rangja volt, és az kihatott a többiekre is az osztályban. Sikk volt tudni a matematikát.

– Az elmúlt hónapokban egymást érték a 200–300 diákot vonzó matematikai versenyek (lapunk 11. és 13. számában), találkozók, amelyeknek a tanár úr elindítója volt, és ma is a fő mozgatórugója.

– Az idén Érsekújvárban rendezett Felvidéki Magyar Matematikai Verseny már a harminckettedik volt.

Minden évben más-más felvidéki város rendezi, s mint a neve is elárulja, elsősorban a hazai magyar diákoknak ad lehetőséget a találkozásra és megmérettetésre, egyben jelentős fóruma a magyar matematikatanároknak is. Több mint egy évtizede én koordinálom a versenyt, több esetben a feladatokat is összeállítottam. Szakmai színvonalának köszönhetően immár mintegy válogató versenye lett a Nemzetközi Magyar Matematikai Versenynek, amelynek idén a kassai Márai Sándor Gimnázium adott otthont.


– A Nemzetközi Magyar Matematikai Verseny, úgy tudom, az ön hathatós közreműködésével ’92-ben szintén Komáromból indult el Kárpát-medencei útjára. 

– Éreztük, hogy a meglévő matematikai versenyek mellett szükség van egy tágabb hatósugarú rendezvényre, ahol a különböző országokban élő magyar fiatalok találkozhatnak, összemérhetik tudásukat, barátságokat köthetnek, ezáltal erősödik bennük az együvé tartozás érzése. Brassói kollégámmal, Bencze Mihály matematikatanárral és költővel 1991-ben Szegeden a Rátz László Matematikai Vándorgyűlésen ötlöttük ki, hogy együtt rendezhetnénk egy, az egész Kárpát-medencét átfogó versenyt. Elképzelésünk már a következő évben valóra vált, magamra vállalva a szervezés nem könnyű feladatát, a „két” Komáromban rendeztük meg az I. Nemzetközi Magyar Matematikai Versenyt. Ott voltak az erdélyi, a délvidéki, a kárpátaljai, a felvidéki és anyaországi barátaink is. Sose felejtem el, Reiman István, a zsűri elnöke zárszavában azt mondta:  „A két helyszín közötti Duna-hídon naponta többször is átkelve, talán először éreztük igazán, hogy ez a híd úgy kapcsolhat össze embereket és országokat, ahogyan azt a jövő Európájában elképzeljük.” Az eltelt tizenhét év alatt nem csökken, ellenkezőleg, emelkedik a résztvevő diákok száma és lelkesedése. Az újonnan bekapcsolódó tanárok közt pedig nagy örömmel ismerjük fel az egykori versenyző diákokat.


– Ezeknek a versenyeknek a célja, jelentősége, úgy sejtem, messze túlmutat a matematika szakmai keretein.

– Valóban, ez nemcsak matematika, ez a magyar-magyar kapcsolatok építése. Azzal, hogy felváltva anyaországbeli, illetve határon túli helyszínen rendezzük a versenyt, diákoknak és tanároknak egyaránt alkalmat teremtünk egymás életterének, helyi magyar értékeinek megismerésére. Mindig elég időt és teret szánunk a verseny kísérőprogramjainak, ezek általában kirándulások vagy kulturális műsorok, nemzeti emlékhelyek, múzeumok megtekintése. Minden város a maga jellegzetességeivel, sajátos színeivel gazdagítja a rendezvényt.  Hihetetlen atmoszférája van ezeknek a találkozóknak, amely alkotásra ihleti és magyarságtudatukban megerősíti a tehetséges fiatalokat. A magyar matematika egy csodálatos világ, amely a világmatematikát is gazdagítja. Elég, ha Erdős Pált vagy a Volf-díjas Lovász Lászlót említem, akinek az édesapja Bátorkesziről származott.


– Esetleg Nagy Károlyt. Az ő nevét kapta a szintén Komáromban zajló, immár tizenhetedik alkalommal megtartott matematikai diáktalálkozó, amelynek ugyancsak tanár úr a szellemi atyja.

– Valóban nem kellett a fejünket törni a névadáson, a 19. században élt komáromi polihisztor szinte magát adta, amikor a matematikai diáktalálkozót megálmodtuk. Nagy Károlynak jelentős volt a matematikát népszerűsítő tevékenysége – az ő nevéhez fűződik a méter bevezetése Magyarországon –, de közgazdasággal, csillagászattal, vegyészettel és filozófiával is foglalkozott. A Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozót 1991-ben rendeztük meg először, azóta szintén nemzetközi méretűvé, úgymond Kárpát-medencei magyar szimpóziummá vált. A legutóbbinak 200 résztvevője volt, a magyar gimnáziumban és az ipariban 35 előadás hangzott el péntektől vasárnap délig.


– Már a Nagy Károly Matematikai Diáktalálkozó néhány témacíme – Papírmicsodák, Sárkányok és dárdák, Röpködnek a szinuszok – is sejteni engedi, hogy azért a matematika, ha jó kezekbe kerül, nem olyan elvont, száraz, mint amilyennek néha tartják.

– Rendezvényeinken a gyerekek megtanulják, hogy a tanulás, a munka nem egyenlő a szenvedéssel, és a matematika lehet játékos, éppen ezért szerethető. Nyaranta egy-két hetet tanítok évek óta a balatonberényi matematikai táborban, ahol a Kárpát-medencéből 200–250 tanul matematikát. Dr. Pintér Ferenc nagykanizsai matematikatanár szervezi. Minden alkalom külön élmény, egészen más miliő, leírhatatlan az a közvetlen tanár-diák kapcsolat. Voltunk Kommandóban, Erdélyben, ahol ezer méterre a tengerszint felett nyáron havazást éltek meg a gyerekek, délben meg úgy perzselt a nap, hogy tizenegytől be kellet vonulnunk a faházikókba, és ott matematikáztunk. Tehetséges diákjaimmal bebarangoltuk az egész Kárpát-medencét.


– És ott voltak minden versenyen, ahonnan aligha tértek haza üres kézzel…

– Az évtizedek során a tanítványaim rengeteg díjat begyűjtöttek a Középiskolai Matematikai Lapokban és más versenyeken. Komáromban, az ipariban volt – többek között – három okos Tamásom egy osztályban, ezek hihetetlen sikereket értek el. A gimnáziumban a diákok bekapcsolódtak a tanárok versenyébe. A Budapesten megjelenő módszertani folyóirat a diákjaim feladatmegoldását közölte. Ezek természetesen valamennyien matematikusok vagy matematikatanárok lettek. Az egyik volt diákomtól, Ledeczky Gabitól – most Debrecenben egyetemi tanár – egy versenyen, amikor a diákság előtt bemutatta a dolgozatát, a zsűri egyik tagja megkérdezte: mondd, Gábor, te ezt betanultad, vagy érted is. Egyszerűen nem hitte el, hogy ilyen tudással rendelkezhet egy diák. És, mint említettem, a jók kihatnak a derékhadra.


– Sikerült a kevésbé tehetséges gyerekeket is bevonni, esetleg megszerettetni velük a matematikát?

– Volt, amikor az ipariban 70 példányban terjesztettem a Középiskolai Matematikai Lapokat. Ez a szaklap olvasmányos, és egy-egy könnyebb sorozatot is közölt, amelybe a diákok szélesebb rétegei be tudtak kapcsolódni. Amikor beléptem a tanterembe, a táblánál volt az egész osztály, és feladatot oldottak meg csapatmunkában. Pedig az ipariban olyan miliőbe kerültem, ahol először a tanár kollégákkal kellett értetni, hogy matematika nélkül nincs iskola. A matematikának jellegénél fogva hatalmas szerepe van a gyermek gondolkodó emberré nevelésében.


– Sok világhírű magyar tudós, köztük a minap egy nyilatkozatában Mezei Ferenc fizikus is azt állította, hogy sikereit a magyar középiskolában szerzett matematikatudás alapozta meg.

– Nem véletlenül, mert Mezei Ferenc diákkorában megnyerte a Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok pontversenyét. Nyitrán a pedagógiai főiskolán nagyon jól lehetett érzékelni, milyen szerepe van a középiskolának az ember pályája szempontjából. Középiskolás diákjaim tucatjával vettek részt különféle versenyeken, de nyitrai hallgatóim közül, akik különféle középiskolákból jöttek, sokan nem értették, miért kellene olyan feladatokkal vesződniük, ami nem evidens, fránya nehéz, ráadásul nem is kötelező. Pedig azok a legszebb feladatok, amelyekkel meg kell küzdeni. Wigner Jenő szerint: „A tudományos létben nem a gyorsaság a legfontosabb, hanem valami iránt elkötelezetten érdeklődni, az akarat valamit igazán megtudni és megérteni.”


– Mindenkinek meg lehet tanítani a matematikát, vagy ez képesség, alkat kérdése?

– Azt nevezem tisztességes matematikatanításnak, hogyha a kiválókról is meg a lemaradozókról is gondoskodunk. A szakkörhöz képest a tanóra ne a leértékelt áruk boltja legyen, hanem oda is olyan érdekes dolgokat kell bevinni, amelyek a gondolkodást próbára teszik. Persze a tanárnak rá kell éreznie, mihez van tehetsége a gyereknek. A bátyám pl. Kaszás Attilát tanította. Ő szavalni szeretett és tudott, rettenetes nyűg volt neki a matematika. Becsülettel megtanulta, amit kellett, de a bátyám tudta, hogy ő másban fog kiteljesedni. A kitartásra való nevelés jegyében azt a minimumot azért meg kell követelni. Mert a matematikai gondolkodás kihat az ember egész személyiségére.


– Mi az, amin változtatna a matematikatanítás mai gyakorlatában, ha teret kapna az oktatási reformban?

– Már a pedagógusok nevelésében nagyobb súlyt helyeznék az önálló kutatómunkára, hogy a tanórán ne csak leckefölmondás legyen, hanem egy alkotói műhely. A jó tanár diákjait munkatársnak tekinti, és érdeklődésüket a kutatás, a könyvtár felé tereli. Amint belép az osztályba, elindul az áramkör a tanár és a diákok között… Pólya György mondta: „Ha egy tanárnak nincs tapasztalata az alkotó munka valamilyen formájáról, akkor bajosan várható, hogy ő maga ösztönözze, vezesse, segítse vagy akár felismerje hallgatói alkotótevékenységét.” A tankönyvekbe mindenképpen beiktatnék egy nem kötelező rovatot, amelyben érdekes feladványok, logikai faladatok lennének, amelyekhez nem kell különleges tudás, józan paraszti ésszel megoldhatók.


– Van tere, lehetősége, hogy tudását, értékes tapasztalatait a hazai pedagógusképzésben kamatoztassa?

– Előadásokat tartottam és tartok itthon, Magyarországon, Erdélyben és Délvidéken. A különböző versenyeken kitűzött feladataimmal is formálom az ifjú matematikus nemzedéket. Intenzív kapcsolatban vagyok a budapesti ELTE szakmódszertani csoportjával, „Tehetséggondozás a Felvidéken” címmel több alkalommal tartottam előadást az ottani szakmódszertani csoportnak és az egyetemistáknak, de a hazai pedagógusképzésben nem veszek részt.


– Véleménye szerint a tehetséggondozás szemszögéből nézve, fontos, hogy a gyerekek tudósokkal, művészekkel „élőben” találkozzanak?

– Rengeteget tanultam dr. Kálmán Attilától (Antall-kormány politikai államtitkára is volt), aki legutóbb Tatán a református gimnázium újjászervezésben szerzett érdemeket. Ő is azt a véleményt képviseli, hogy az iskolába minél több alkotót kell meghívni, legyen az Dobos László író, Tőzsér Árpád költő vagy Tóró Tibor temesvári atomfizikus. A diákok számára nagyon sokat jelent a húsvér szakemberekkel, tudósokkal, művészekkel való közvetlen találkozás.  Egyébként nem helyes humán és reálterületre bontani a kultúrát, az alkotáson van a hangsúly.


– Nyugalmazott tanár, de ez távolról sem jelenti azt, hogy valóban nyugalomba vonult. Mi az, ami lendületben tartja?

– Azért tartom magam szerencsésnek, mert olyan kiváló szakemberek egész sorával kerültem kapcsolatba, mint pl. az Ábel- és Volf-díjas Lax Péter, akivel egyszer három napot együtt töltöttünk itt, a Felvidéken. Nagy élmény volt vele beszélgetni, én még olyan szerény emberrel nem találkoztam. Később tesztversenyeket küldött Amerikából, mert a felesége egyetemi tanárként a matematika megújításán dolgozott, és gyerekeknek színvonalas feladatgyűjteményt adott ki. Ma is együttműködöm Hortobágyi Istvánnal, aki a szakmódszertani csoport vezetője volt az ELTÉ-n. Nálunk egyetemi tanár általános iskolásokkal nem tud (vagy nem is akar) szót érteni, ők meg évről évre velünk jönnek a matematikatáborokba. Egyszer itthon valaki a szememre vetette, hogy matematikai nyári egyetemre meghívtam a barátaimat. Csakhogy ezek sokszor a szakaterület legkiválóbbjai voltak. Erdélyből meghívtam két Bolyai-kutatót, dr. Kiss Elemért, akivel vagy harminc évig leveleztem, és Weszely Tibort.


– Mit tart pályája csúcsának?

– A tanítványaim sikereit. A tanítványaim vittek bele, hogy a világ végére is elmenjek velük egy-egy rendezvényre, versenyre. Meg is van az eredménye, mert legtöbben szép pályát futottak be. S nekem ez minden díjnál nagyobb jutalom. Kisebbségi magyarként a tehetségek felkarolásával is arra törekedtem, hogy a kettős hátrányból előnyt kovácsoljak. Meg kell tenni mindent, beleértve a társadalom hathatósabb támogatását is, hogy egyetlen tehetség se kallódjon el. Nekünk, magyaroknak óriási szellemi tartalékaink vannak, rajtunk áll, hogy ezt megmutassuk a világnak.
 
– Nobel-díjas névrokonában, Oláh György vegyészprofesszorban példaképét látta?

– A kémia számomra idegen terület, elsősorban azt igyekeztem tőle megtanulni, amit a pedagógiai gyakorlatomban hasznosítani tudtam. Komáromban egy tanulmányi napon arról beszélt, egy Nobel-díjastól elvárják, hogy minden területen okosat mondjon. Nos, ez nem így van, mert a Nobel-díjas elsősorban a szakterületéhez ért, amiért kitüntették. Azt viszont hangsúlyozta, hogy az iskola az, amibe érdemes invesztálni, mert a tudás, az iskola a jövőt jelenti.


– Tanár úr, a tehetségkutatáshoz további jó egészséget és munkakedvet kívánok. Köszönöm a beszélgetést.

 
Névnap
Ma péntek, Dezső napja van.
Holnap Eszter napja lesz.

 

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat