Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Újabb adalélok Esterházy János börtönbeli szenvedéseiről

2008.04.30
Beszélgetés Jan Janků, egykori mírovi politikai fogollyal
Dátum: 2007-10-01 15:52 Szerző: Csilla

Esterházy János emlékezete illusztráció, forrás: internetMolnár Imre történész Esterházy János életének újabb fejezetét kutatta és foglalta össze. Az alábbiakban egy izgalmas írását közöljük arról, hogyan emlékezik vissza Esterházy Jánosnak a mírovi börtönben eltöltött éveire egykori cseh rabtársa:


Jan Janků, volt mírovi politikai fogollyal az Esterházy János halálának 50. évfordulójával kapcsolatos olmützi és mírovi megemlékezéseken találkoztam. A megemlékezés után néhány nappal felkerestem őt hanuąovicei otthonában, ahol nagy szeretettel fogadott, s nem csak Esterházy Jánossal kapcsolatos emlékeit osztotta meg velem, hanem feltárta személyes életének, szenvedésének részleteit.
Ebből készítettem el az alábbi interjúszöveget. A végleges szövegváltozat elkészítéséhez felhasználtam a Jan Janků által rendelkezésemre bocsátott dokumentumokat, illetve a vele készített interjúk csehországi sajtóközléseit, és Frantiąek ?edivý: Pod věľi smrti ( Praha, 2002) című visszaemlékezésének mírovi börtönre vonatkozó részletét.

"1921 VI. 3-án születtem Hanuąovicében. Kilenc évet ültem börtönben, ebből közel egy évet Uherské Hradiąte fogházában, a maradékot pedig Mírovban. A tárgyalásom 1949-ben, Vsetínben volt, ahol az egyik ülnök egy korábbi utcanő volt. A beismerő vallomásra kínzással, s ,,pszichotron” szereknek az ételünkbe való keverésével vettek rá. Ez utóbbit mi csak ,,igazmondó” tablettának hívtuk, s arról ismertük fel, hogy a szervezetünkbe való bekerülése után hetekig nem tudtunk aludni. A kába fáradság, s a vele járó verés és éheztetés hatására mindenre rávehetővé váltunk. A vallatónk egy Grebeníček nevű szadista volt. Fia ma a csehországi kommunisták vezetője. A bíróság elnöke, Horňansky (aki a Protektorátus idején az Antibolsevik Liga vezetője volt), minden áron be akarta bizonyítani a kommunista párthoz való hűségét és hazaárulásért halált kért rám. Végül életfogytiglani börtönt kaptam. A bíró több ilyen ítélet meghozatala után később felakasztotta magát. A valódi vétkem az volt, hogy a szervezendő, s általam vezettet cserkészcsapatot nem akartam átvinni a ,,vörösökhöz”, vagyis az úttörőkhöz.
A régen várerődként használatos, de 1855-től állami fogházként működő Mírovi börtönbe 1949 december 15-én szállítottak át harminchat társammal együtt. A kapun belül a következő felirat fogadott minket: ,,Munkával a szabadságért!” Kemény téli hideg volt már, de ennek ellenére az udvaron kellett átöltöznünk. Miután a civil ruhát le kellett vetni, a csoportot mintegy három órán át várakoztatták mezítelenül a fagyos udvaron, s csak ekkor kaptuk meg a rabruhát. Ez volt a fogadjisten, de a korábbi vallatási módszerek, kínzások után e fogadtatáson már szinte senki sem csodálkozott közülük. Azon sem, hogy végig kellett hallgatniuk Gottwald beszédét, melyben a kommunista elnök a régi rend képviselőinek – szovjet módszerek alapján történő – likvidálásáról beszélt. Mi voltunk a MUKL-osok (muľ určeny k likvidácii - likvidálásra kijelölt személy). Mírovi ,,beutaló” papírunkon ott volt a felkiáltójeles rendelkezés: ,,Visszatérése nem kívánatos!”
Az eligazítás után az egész csoportot egy 15x10-es cellába terelték, ahol a bejövő 36 személy részére a földön, s az emeletes ágyakon szalmazsákok voltak, a sarokban pedig a ,,szükség végzésre egy takaratlan kübli, s egy vödörben víz. Napi adagunk húsz dkg. kenyér volt. Reggelre feketekávé, (melyből a zaccot is megettük, az éhség miatt) délben üres leves, s három-négy szem főtt krumpli, este egy kocka marmaládé, vagy egy szelet szafaládé volt a kiszabott fejadag. Az evés kapcsán a jelszó az volt, hogy amit enni kapsz, azt azonnal edd meg, mert lehet, hogy a következő pillanatban elveszik tőled. Ilyen kevés fejadagot csak a politikai foglyok kaptak az akkori börtönökben.
Minden cellában be volt állítva egy kályha. Ebbe télen naponta 6-8 kg szenet vételezhettünk. A leghidegebb télben is csak napi két órát, este 7-től 9-ig fűthettünk. Kilenckor ki kellett szedni a parazsat, és a hamut, s a kályhát kitakarított állapotban kellett ,,átadni”. A parázs kiszedése után a kályha szinte azonnal kihűlt, s az éjszakát már fog vacogtató hidegben töltöttük.
Fürödni egyszer egy hónapban lehetett gyorsított ütemben. Ilyenkor szinte keresztülhajtottak minket a zuhanyozókon. Vagy szappanozni, vagy a szappant lemosni nem jutott elég idő. Meleg víz viszont volt. Alsóneműt háromhavonta egyszer cserélhettünk.
A súlyos fizikai munka (föld alatti szennyvízelvezető ásása) hamar kikészítette az ember szervezetét. Negyvenöt kilóra fogytam, majd a kórházba kerültem. Itt az egyik börtönorvos közbenjárására, kegyelemből, a könnyebbnek számító szanitéc munkára osztottak be, ahol a betegellátás, s az orvosságok kiosztása volt a munkám. Menetközben folyosós szolgálatot is végeztem, takarítottam, ételt hordtam stb, s így a hírekhez is könnyebben hozzájutottam.
Esterházy Jánost, érkezése után a IX. részlegen tartották bezárva, mert ez volt a TBC beteg rabok számára kijelölve. Nekik egész napjukat a cellában kellett eltölteniük. A cellákban 12-15 rab volt együtt. Kezelésük az ún. PAS kúrával történt. Ez a ,,para amino salicil” rövidítése, amelyet naponta szedtek a betegek. Napi 36 tablettával kezdték, majd ennek száma fokozatosan felemelkedett 46-ig, s vissza. A gyógyszert szedő személy bőre ettől a gyógyszertől, azon túl, hogy kellemetlen szagot árasztott, teljesen besárgult, sőt besárgította ruháját, ágyneműjét is. Emellett a TBC-sek még ,,acalcium chlorátum, glukonikum” nevű gyógyszert is szedték. Sokan megfordultak ezen a részlegen, pl. Oto Mádr jezsuita szerzetes, ma Prágában él (16 évet volt Mirovban). Rudolf Duąek, a prágai Szt. Ignác templom papja, Felix Peska, Frantisek ?edivy író, Vlado Jukl pozsonyi pap, Ruda Springer, ugyancsak Pozsonyból, Jozef Mojzią sumavai pap, a ma Bernben élő Karel Kukal, Jenda Biďovsky, Anton Huvar, Novy Jičínből, egy Podstatsky nevű pap Lytenčicéből, Stanislav Végel, Otčenáąek, a Hradec Králove-i püspök, a szlovák Sylvester Krčméry, a kassai Gabriel Novák, illetve Franta Herman Nagyszombatból, aki ugyancsak együtt volt Esterházy Jánossal. Esterházy nemes méltósággal viselte sorsát, soha nem panaszkodott. Magas vékony alakja már messziről feltűnt a börtönfolyosón, ahol mindig felemelt fejjel, s ,,messzi néző tekintettel” ment végig. Sovány, szinte áttetsző volt a teste. különösen az ujjaira emlékszem. Csak csont és bőr volt rajta. Sokat szenvedett, de ez a szenvedés nem törte meg, mert nagy lelkierővel, egyenes gerinccel viselt el mindent. Nagyon jól megértette magát a cseh arisztokratákkal, Podstatsky, vagy Bukvoj báróval. Ez utóbbival gyakran láttuk őket a folyosón kart karba fűzve beszélgetni. Amíg azonban báró Bukvoj kissé flegmatikusan, cinikusan, beszélt saját sorsáról, s korábbi életéről, Esterházy alig beszélt önmagáról. Leginkább, szinte mindig Istenről, s a lelki dolgokról beszélve vigasztalta sorstársait.

 

Elmondhatom, hogy együtt ültem sok híres emberrel, olyanokkal, akikkel a hétköznapi életben bizonyos, hogy nem találkozhattam volna. Neves arisztokraták, értelmiségiek, professzorok. A börtön tehát egyben egy képzés is volt sokunk számára. A szobán (titokban) minden este más-más tartott előadást, s ilyenkor a legváltozatosabb témákról esett szó.
Az egészségesek a börtönben dolgoztak. A volt börtönkápolnában posztókabátokat, rabruhát készítettek, az asztalos műhelyben pedig métert (colostok) szereltek össze. Napi bérük 20 fillér volt. Az összegyűjtött pénzt a börtönben költöttük el különféle dolgok adásvételével. Persze itt is volt megadott norma, amit teljesíteni kellett. Aki lemaradt a normában, nem kaphatott csomagot, csökkent a fejadagja, nem mehetett sétára stb. A büntetésben lévők kenyér fejadagját napi 12 dkg-ra csökkentették. A fizikai bántalmazás, éheztetés mindennapos volt. A rabok ki voltak szolgálva az őrök (legtöbbjük analfabéta volt) primitív ösztöneinek, szadista hajlamainak. A büntetés több fajtáját is kieszelték, s alkalmazták. A szökési kísérletért napokig tartó gúzsbakötés és verés járt, valamely tiltott tevékenységen való rajtakapásért napokig nem üríthettük a cella küblijét. A napi negyedórás sétán az őr gyakran futást vezényelt, amire a beteg, idős rabok képtelenek voltak, s ezért a fegyencek egymást lökték és taposták a földön. Nem voltak tekintettel a rab egészségi állapotára sem. Egy Pater Gerat nevű pozsonyi papot, aki ugyancsak Esterházyval volt egy zárkában, egy alkalommal fegyelmiként napokra sötét zárkába (korrekcióba) tettek. Mivel ennek következtében nem kaphatott kezelést súlyos cukorbajára, itt a zárkában kellett kiszenvednie, teljesen magára hagyatva. Mi egészségügyiek hiába tiltakoztunk az ilyen módszerek ellen. Nem volt foganatja. Az ilyen esetek után aztán nekünk kellett a holttesteket összeszedni, s leszállítani a bejárati torony alá, ahonnét az olmützi hamvasztóba vitték őket tovább.
A fegyelmezés, mint említettem magánzárkával történt (amit helyi megnevezés szerint ,,korrekciónak” neveztek). A magánzárka 10 nap, vagy ettől több ideig tartó elzárást jelentett azon fűtetlen és sötét földalatti kamrák valamelyikében, amelyek segítségével a korábbi évszázadok során a várat fűtötték. Kilenc ilyen sötétkamra (kopka) volt itt a mírovi börtönben. Ezek tehát régen kemencék voltak, amelyből egy szellőzőjárat vezette a meleg levegőt a vár felsőbb termeibe. Hossza hét lépés volt. A bejáratnál meglévő karnyújtásnyi szélessége pedig egyre szűkült, a végén lévő, már említett szellőzőnyílás irányába és szélességének méretére. A zárkán nem volt ablak, s ezért állandó levegőhiány gyötörte az embert. Fény és levegő ui. csak a már említett 30x30-as méretű szellőzőn keresztül jutott be a zárkába. A legrövidebb idő a tíz napos elzárás volt, melynek során a fejadag 12 dkg kenyér, egy csajkányi víz volt. Három naponta egyszer adtak meleg élelmet. A rabnak ruháit levetve, egy pokróccal takaródzva, mezítelenül kellett aludnia azon a betonteknőszerű valamin, amit ágynak neveztek. Valójában azonban ez csak egy betonvájú volt. Aki ide bekerült, márpedig a rabok közül, nem sokan tudták elkerülni ezt a helyet, annak a túléléshez pontosan megszabott időbeosztásra volt szüksége, hogy ne essen súlyos depresszióba. Tehát beosztotta: mikor énekel, szaval, tart előadást fennhangon, imádkozik, sétál stb. Így ezzel a kegyetlen módszerrel sem tudtak megtörni minket. Bohouąek Zelenka volt repülőtiszt az ötvenes évek elején, a legnagyobb éheztetés idején Krisztus fejet faragott kenyérből, aminek anyagát a rabok adták össze. (recept: A kenyeret sokáig kell rágni, majd 3-4 napig erjedni hagyni egy edényben. Amint így megszilárdul, formálhatóvá válik. Az elkészült szobrot hipermangánnal kell bekenni, hogy fényesen csillogjon.) Ezzel a módszerrel faragtak a rabok sakkfigurát, otthoni kedveseikre emlékeztető tárgyakat stb.
Mírovban leginkább csak politikai foglyok voltak bezárva, elvétve került oda egy-egy köztörvényes bűnöző is. Az ötvenes években sok pap volt bezárva velünk. Volt olyan év, hogy 130 pap volt a Mírovi börtön foglya. A börtönben 400 rab számára van elegendő hely, amikor azonban én benn voltam, a rabok száma ezer körül mozgott. Emellett folyamatos volt az átmenő forgalom. Az ide-oda szállított rabokat gyakran tartották átmeneti időre nálunk.
A papok csak titokban végezhették hivatásukat. Én a gyógyszertárban kipréseltem a kintről kapott (becsempészett) szőlőt, majd ennek levét erjedés után kis üvegfóliákba töltöttem, s ráírtam, hogy szemcsepp, vagy valami más gyógyszernek a nevét. Ezt aztán mindig odavittem, ahonnét jelzés érkezett, hogy valamely pap titokban misét fog mondani. A dologba persze be kellett avatni a börtönorvosokat is, akik nem árulták el, sőt támogatták ezt a tevékenységet. Az ostyát a konyhán egy Zajíček nevű cukrász készítette lisztből. Mindez persze titokban folyt, az őrök nem tudhattak semmit. Ha titokban misét tartott egy pap, akkor mindig volt az ajtónál egy rab, aki vigyázott, s jelezte, ha őr közeledett. Akkor mindenki visszaült a helyére.
Ha az őrök gyanút fogtak, akkor cellakutatást rendeltek el. Ez volt a ,,filcung”, valószínűleg azért, mert az őrök ilyenkor filctalpat tettek cipőjükre, hogy észrevétlenül közeledhessenek, s rajtaütésszerűen végezzék a cella átkutatását. Ilyenkor a benn lévőknek minden holmiját kiforgatták, beleértve a szalmazsákot is. Hatalmas rendetlenséget hagytak maguk után. A raboknak ilyenkor rendszeresen mezítelenre kellett vetkőzniük (máskor is), s órákon keresztül így állniuk a kövezeten, azért, hogy a smasszerek kiderítsék, mit rejtünk a ruha alatt, mert átkutatták a rabruhát is. A papok a misézés mellett felosztották egymás között a szentírás fejezeteit, s emlékezetből – ki melyiket ismerte jobban – WC papírra leírták az egész Bibliát. Ezt aztán a darabora szedve használták fel egy-egy vallásos összejövetel alkalmából. Gyóntattak is, de később a rendőrség (?TB) beépített papokat is alkalmazott ügynökként, hogy azok a rabok gyóntatásán keresztül is információkhoz jussanak, s informálják feljebbvalóikat.
A besúgóktól mindig tartani kellett, mert azok elárulták az ilyen titkokat, s ilyenkor éjszakai ,,filcungokat” tartottak. Így találták meg a WC papírra írt Szentírást is, amely szerintem a világon az egyetlen ilyen volt. Jó lenne, ha meglenne valahol. Átkutatták a gyógyszertárat, s a kis laboratóriumot is, de az orvosparancsnoknak, akit Ivan Gomuliaknak hívtak, s egy ruszin fiú volt, sikerült még időben eltüntetni az ott tárolt bort.
A szakácsot és az orvost vagy a szanitészt időnként kiengedték, hogy a konyhára vagy a gyógyszertárba szükséges eszközöket megvegye. Ezt Mohelnicén tudtuk elvégezni, mert ott volt gyógyszertár és üzlet. Ezek az alkalmak arra is lehetőséget adtak, hogy a titokban WC papírra írott leveleket, üzeneteket (csehül úgy hívtuk, hogy ,,moták”) kicsempésszük a börtönből. Rendszerint a ruhába varrva, vagy az ing alá rejtettük a leveleket. Egy időben volt egy írástudatlan börtönparancsnok, aki soha nem nyitotta ki íróasztalának fiókját. A takarító rab ezt észrevette, s legtöbbször itt gyűjtöttük a kifelé menő leveleket, amíg nem került alkalom a kicsempészésükre. Ezt neveztük ,,fekete postának”. A Mírovi börtönnek 4 méter vastagságú fala van, de ezen is lehetett olyan rést találni, amelyen keresztül az információk kijutottak. Befelé kockacukrot, vagy más dolgokat csempésztünk ha az áruba ezt el lehetett rejteni. Mindezt csak akkor, ha épp olyan őr volt, aki kissé elnézőbb volt, s nem végzett tüzetes ellenőrzést. A börtönön belüli konspiráció kimagasló teljesítménye volt az a fényképezőgép, amit szemüveglencsőből, gyógyszeres kartondobozból és röntgenfilmből sikerült házilag összeeszkabálni. A géppel több börtönön belüli felvételt is sikerült készíteni. Ezek egyikén látható Esterházy egyik korábbi pártfogója és védelmezője, Karel Koch professzor is, aki egy ideig ugyancsak itt, a mírovi fogházban raboskodott. (Hasonló sorsa volt Jirí Křiľeknek, aki az Esterházy elleni 1947-es per során kész volt védőügyvédi szerepet vállalni, ehhez azonban a Szlovák Nemzeti Bíróság nem adott hozzájárulást. Křiľek doktort a Milada Horákova, volt cseh nemzeti szocialista párti képviselő elleni koncepciós per egyik fővádlottjaként 22 évi szabadságvesztésre ítélték Prágában. Megj.:MI)
1956 egy külön epizódja a börtönéletemnek. A magyar események híre hozzánk, a börtönbe is bejutott, s lázas izgalommal vártuk, hogy mikor terjednek át hozzánk, Csehszlovákiába is a magyar forradalom hullámai. Sajnos ez soha nem következett be. A feszültség ezekben azokban az időkben nagyon megnőtt a börtönökben, s vélhetően azon kívül is. Volt nálunk akkor egy Inocent Kubíček nevű ferences szerzetes, akit annyira őriztek, hogy még a cellán belül is egy vasketrecben tartották, ahonnét soha nem jöhetett ki, Ez a ferences pap nagyszerűen tudott énekelni, mert szép bariton hangja volt, amit ha kiengedett mindenhol meg lehetett hallani. Egy nap, ebben a forradalmi időszakban történt, hogy amikor az udvaron sétáltunk, azt halljuk, hogy a ferences pap nagy hangon a következőket kiabálja. ,,Itt a Csehszlovák Rádió, kedves hallgatóink felolvassuk a csehszlovák kormány proklamációját. Majd elmondott egy rövid szöveget, melynek lényege az volt, hogy a csehszlovák kormány üdvözli, sőt támogatja a magyarországi eseményeket. Abból persze egy szó sem volt igaz, de ezen mi nem sokáig gondolkodhattunk, mert a mi szerzetesünk már be is fejezte a proklamálást, aminek a végén el kezdte énekelni a csehszlovák himnuszt. Mindenki vigyázzba állt, a minket vigyázó fegyőrök pedig, akik rettentő nagy zavarban voltak, hirtelen nem tudták mit csináljanak. Némelyikük vigyázzba állt, s tisztelgett, mígnem az egyikük felismerte a ferences szerzetes hangját. Ez Kubíček üvöltötte, majd mindannyian hanyatt homlok rohantak az emeletre, hogy elhallgattassák őt. Csakhogy ez nem volt olyan egyszerű, mert az épp arra szolgáló folyosós rázárta az ajtót Kubíčekre, s mi láttuk lentről, hogy a kulcsot kidobja az ablakon. Így hát páter Kubíček nyugodtan végigénekelhette a himnuszt. Persze azonnal lefogták, s összeverve elszállították őt egy más helyre, ahonnét csak egy fél év múlva került vissza hozzánk.
Emlékszem Esterházy János is nagyon büszkén járt-kelt abban az időben, s nagyon bízott a magyar forradalom győzelmében. Annak leverésének hírére azonban nagyon magába roskadt, s szinte már alig érintkezett valakivel. A színe is egészen elváltozott. Ijesztően fehér lett, s nemsokára végleg el is távozott közülünk. 1957 márciusában a sors úgy hozta, hogy a börtönkórház szegényes cellájába ápolásra bekerült Vasi? Hopko görög-katolikus püspök is (akit 15 börtönbüntetésre ítéltek) Hopko püspök végig ott volt Esterházy János halálos ágya mellett. Mikor láttuk, hogy közeleg a vég, lepedőkkel elkerítettük az ágyát, s őrt álltunk az ajtónál, hogy a püspök zavartalanul el tudja látni a haldokló Esterházyt. Tanúsíthatom, hogy ez meg is történt. A püspök ellátta őt a szentségekkel, feladta számára az utolsó kenetet, s végig ott volt a haldokló gróf mellett, aki az ő karjaiban adta vissza lelkét Teremtőjének. Emlékszem, halálának pillanata mindannyiunkat megrendített, hisz ismertük őt. Kérésének megfelelően Jánosnak szólítottuk őt, úgy mint egy jó barátot, s Ő valójában annak tekintett mindannyiunkat. Büszke vagyok, hogy ismerhettem, csak azt sajnálom, hogy ilyen kegyetlen körülmények között kellett találkoznunk.
Az 1956-os esztendőnek lett egy más következménye is számunkra. Esterházy gróf halála után az addigi vasszigor mintha enyhülni kezdett volna. Megengedték például, hogy a börtönön belül szabadon közlekedhessünk, a fejadagok is megnőttek, na és sokunkat rövidesen ki is engedtek a börtönből. Valószínűleg ennek köszönhetően szabadulhattam én is 1958-ban.
Levelet három havonta egyet küldhetett és kaphatott a rab. A cenzúrázott levélben nem írhatott semmiről, ami helyzetére, körülményeire utalna. Csak családi ügyekről, de ezen belül is harmadik személyre vonatkozó dolgokról már nem írhatott. Ilyen körülmények közepette nem igen volt mivel kitölteni a rendelkezésre álló papírt. Csomagot, látogatás úgymond a jó magaviseletével ki kellett érdemelnie a rabnak. A látogatás néha öt percig tartott, de a közeli hozzátartozó jelenléte, simogató pillantása, egy-egy szeretettel teli szava ,,hónapokra erőt adott a rabnak”.
A foglyok egyfajta időn kívüliségben éltek, ez adott védelmet és egyben reményt is a körülményeken való felülemelkedésre. Ebben különös szerepe volt az ünnepeknek. Sosem felejtem el a börtönben töltött karácsonyesték, s húsvéti éjszakák mélyen átérzett pillanatait. Karácsonykor mindig találtunk rá módot, hogy valamely jó hangú rabtársunk az egyik ablakból, az egész börtönt bezengve karácsonyi énekeket énekeljen. Az ételhez ráadásként ünnepi menü járt, ami egy főtt tojás feléből és egy fél zsömléből vagy kifliből állt. A papok este a szentírásból idéztek, s Krisztus születéséről beszéltek a cellában. Bármely csekélységgel de próbáltuk megajándékozni egymást. Egy alkalommal pl. az egyik pátertől mindegyikünk kapott egy szem kockacukrot, s egy csipetnyi WC papírra tett dohányt, amit a vacsora után ünnepélyesen megsodortunk, s el is szívtunk. Egyszer nekem is sikerült meglepnem rabtársaimat. A patikában, a hónapok óta félretett lisztből, cukorból egy tészta masszát kevertem, amit a csajka aljára öntve a kályha tetején, a szenesvödörrel letakarva meg is sütöttem, s így szenteste a zárkában mindenki kapott egy kis tortát, kakaóporral meghintve. Mondanom sem kell, a siker óriási volt. Húsvét vasárnap rendszeresen részt vettünk a titokban megtartott istentiszteleteken, hisz Krisztus is úgy szenvedett mint mi.A börtönben együtt voltam több régi kommunista politikussal is. Közülük is élénken emlékszem Hugo Sonnenscheinre (aki börtönben bekövetkező haláláig Esterházy cellatársa volt), a bécsi Rote Fahne c. szociáldemokrata lap főszerkesztőjére, akit a cseh szociáldemokraták perébe keverve ítéltek el. Gottwald elnök saját titkárát, Steint is lecsukatta, aki a börtönben sem szűnt meg rajongani egykori zsarnoka iránt. Velünk ült az egykori kommunista párttitkár Landa, a rabok közt sértődékenyen járó Novomesky, és Husák is, aki itt is hangoztatta, hogy ő milyen nagy kommunista, s ebből kifolyólag jogában áll parancsokat, utasításokat osztogatnia, arrogánsan viselkednie. Maly Svoboda testőre volt a háború idején. Ezeket a személyeket a rabok közössége is megvetette, s nem fogadta be, ellentétben azokkal akik megbánást tanúsítottak korábbi életük viselt dolgaival, pl. a szlovák állam, vagy a protektorátus több hivatalos képviselője stb.
Frantiąek Herman nagyszombati patikus magyarul tanított, egy-egy szóra ma is emlékszem.
Rab börtönorvosként működött Mírovban dr. Hradil, dr. Prokop Drtina, dr. Karel Koch.
Papként a korábban felsoroltakon kívül emlékszem még Mastilák és Tajovsky páterekre, Očenáąek, Zela, Juřik, Opasek püspökökre.
Őreink, Kroutil, Krajčířik, Macháček, Dľbánek, Grepl, Smrčka és Gebič voltak (ez utóbbi kettő volt a két legszadistább ember, akivel valaha találkoztam).
Börtönparancsnok volt: Kohlíček (a protektorátus idején az SS tagja volt, de a horogkeresztet gyorsan vöröscsillagra cserélte, s kegyetlenkedéseit így folytatta tovább), Stříbrny, Matouąek, Král, Gelbič (parancsnok-helyettes).
A börtönrendőrség tagjai: Kroutil, Helmut, Sládek és Juříček voltak (ez utóbbi nemcsak szadista, de provokátor és besúgó is volt).
Emlékszem egy magyar nemzetiségű beépített besúgóra is, akit Orosznak hívtak, de áldatlan tevékenysége hamar lelepleződött.
Mírovban kivégzés nem folyt, Uhorské Hradiątěben igen. Folyamatosan szembe kellett néznünk a halállal, ezért ennek közelségét is megszoktuk, valahogy nem különösen izgatott már egyikünket sem az a tény, hogy bármikor ,,sorra kerülhetünk”. Emlékszem, hogy a halálos zárkán, magunk készítette sakkfigurákkal sakkoztam az egyik rabtársammal, Pospíąillel. Egyszerre váratlanul berontottak a smasszerek, s a játszma közben hurcoltak el kivégezni őt. Maradt tehát egy befejezetlen sakkjátszmám..."

A csehszlovák sztálinizmus idején, 1948 és 1967 között 451 ezer embert hurcoltak meg politikai okok miatt. Az állami bíróságok ez idő alatt 65 ezer embert ítéltek el ugyancsak politikai okok miatt. 2000 személy a börtönben halt meg, menekülés, vallatás vagy kínzás következtében 14 726 ember vesztette életét. közben Bírói ítélettel 242 embert végeztek ki. A legidősebb 73 éves, a legfiatalabb egy alig húsz éves férfi volt. A politikai foglyok száma 240 ezer volt, peren kívül pedig 300 ezer személyt tartottak fogva. A kényszer szövetkezetesítés időszaka alatt 35 földművest internáltak vagy börtönöztek be. Kényszermunkatáborban 186 ezer személyt dolgoztattak, büntetett katonai szolgálatba 118 ezer embert soroztak be. A kommunista üldözések különféle formáit átélő személyek létszáma 451 ezer főt tesz ki. Családtagjaikat is ide számítva ez a szám meghaladja 2 milliót.
Forrás: Zpravodaj K. (Kiadja a Konfederace politických vězňu České republiky) 2004/11, 3. sz. 3. p. És: Zlo a Naděja, Praha, 2005.)

 
Molnár Imre
 
Névnap
Ma szerda, Katalin, Kitti napja van.
Holnap Fülöp napja lesz.

Parancsok

 Nyomtatható változat Nyomtatható változat

 

PHP-Nuke Alapú Weboldal